Fülszöveg:

Jeremiah egy egyszerű ember, aki szeret a farmján gazdálkodni, egy olyan ember, aki a legkevésbé alkalmas katonának. De a háború senkit nem kímél: a birodalom férfijainak többsége meghalt, a gonosz északiak megszállták az országot, elsöpörték a régi birodalmakat, és megváltoztatták a világot örökre. Miután az ellenség hamarosan elfoglalja az országot is, Jeremiah-t jelölik ki arra, hogy biztonságban szállítsa el a herceget, Tobias-t egy kolostorba, a szabadságáért cserébe. A katona és a herceg az út során felfedezik az egymás iránt érzett kölcsönös vonzalmukat, de félnek teljesen átadni magukat ennek, de Tobias megváltoztatja Jeremiah-t. Szembe kell nézniük a szívükkel, a csatákkal, pestissel és a biztos halállal, mielőtt megtalálják a szerelmet.

Ismertető:

Egy különlegességgel érkeztem ma, D. V. Patton - The Soldier and the Prince c. könyvvel. Nagyon hosszú könyv, az ilyen hosszúság ritka a meleg - romantikus könyvek között is. Amikor én először ezt a könyvet olvastam, még nem voltak könyvei a szerzőnek, de azóta már kettő is megjelent. A könyv úgy íródott, mintha egy harmadik, kívülálló személy meséli el ezt a kitalált történetet. Ez is segít a jobb átélésében, egyfajta távolságtartást idéz elő a szereplők és a mesélő között, valamint a régimódi hangulatot tökéletesen visszaadja. A háttér - információkról szintén keveset tudunk, mindegyikre inkább utalt. Vallás, kor, környezet, konkrétan egyiket sem nevezi meg a mesélő, ami pedig segítene a történet jobb megértésében. A vörös köpenyesek (rómaiak?) kiért és miért harcolnak, vagy egyszerűen zsoldosok?  - és még sorolhatnám a kérdéseket és a feltételezett magyarázatokat. Az északiak - szóból lehet a vikingekre következtetni. Néha a regényben a több nézőpont keveredik, de mivel nagyon hosszú, ez nem fog feltűnni. Ez a könyv mégis több szempontból egyedülálló és nem megszokott a témában. Az olvasó tényleg át tudja élni a szereplők sorsát, együtt sír és nevet velük, átérzi a drámájukat. Talán egy kicsit túl sok is benne a szenvedés, Jeremiah különösen sokat lelkizik, ő az, aki többet vállal. A két férfi szerelme viszont tartós és különleges, valahogy minden illeszkedik és éppen ott van, ahol lennie kell. Az út hosszú, és mindkét szereplő gyökeresen változik. A szakítás kicsit bénán sikerült, elcsépelt, mint ahogy a vége is, mégis kellemes, és a papírzsebkendőre is garantáltan szüksége lesz mindenkinek, aki elolvassa, pár furcsaság ellenére is.

A karakterekről:

Jeremiah egy hadifogoly, eredetileg gazdálkodó, bölcsességgel rendelkező férfi. A háta közepére sem kívánja a katonaságot, a háború azonban mindenkit rákényszerít erre. Számára természetes és nem szokatlan a férfiakkal való szerelmeskedés sem. A háború ellenére nem vált vérszomjassá, a szelíd meggyőzés híve, végig ő szenved többet a könyvben. Teljesíti a kötelességét még akkor is, amikor már sem a király, sem az ország nincs többé.

Tobias egy fiatal herceg, aki számára tabu a két férfi közötti szerelem. Nagy rejtély, hogy az apja miért éppen őt, a legfiatalabbikat akarja elrejteni egy kolostorban, hogy biztonságban legyen, míg a többi testvére harcol. Szerzetesnek készül, Istennek kíván fogadalmat tenni, őt szolgálni. Harcol a vágyai ellen, de ő is ragaszkodik az elveihez, nem hajlandó megváltozni, viszont nagyon éhes a szeretetre, Jeremiah-hoz hasonlóan egy nagyon magányos ember. Tobiasnak még többet kell változnia, de képes megváltoztatni Jeremiah-t is.

Két férfi, két világnézet, két ellentétes nézőpont az alapja a könyvnek. Az út során sokmindent le kell küzdeniük, és még egy harmadik fél sem maradhat ki, különösen megdöbbentő és szívfacsaró az a rész, amikor a pestissel néznek szembe. Minden viszontagság, amit átélnek együtt és egyedül, kell ahhoz, hogy még jobban átérezzük a két férfi egymás iránt érzett szerelmét, szeretetét, ami a különlegességet adja.

A történet üzenete:

A sok szenvedés, fájdalom és minden nehézség ellenére, a szeretet mindent legyőz.

A történet erőssége pedig az, hogy az emberek és az olvasó szívére hat, kapcsolatot teremt a szereplőkkel, a cselekménnyel, a mesélővel és az olvasóval is. Olvastam már pár romantikus könyvet, de olyannal, ami ennyire hatott az érzelmeimre, még nem találkoztam. Nem vagyok amúgy sem egy érzelmes fajta, nem is emlékszem arra, hogy valaha megríkatott volna egy történet, vagy dél-koreai dráma, pedig azok is elég érzelmesek tudnak lenni. A sok szenvedés ellenére valahogy nem érzi az olvasó túlzónak, vagy túlzásnak a történetet. A hátrányok, kérdések és furcsaságok ellenére is végig éreztem a torkomban azt a bizonyos gombócot.

Figyelem:

Garantáltan nem bírja senki megállni majd a sírást!!!!!

Most pedig jöjjön a könyvből egy részlet, az eleje:

Jeremiah egy priccsen feküdt, ami az ágyaként szolgált, és a halált várta. Fölötte, egy sötét sarokban egy ősrégi pókháló, amely lakói már rég elporladtak. Az irónia még itt is megtalálja őt.

Még ezen a helyen is, távol a világ történéseitől, a hazájáról szóló hírek elértek hozzá is. Ha az északiak már megölték az embereket, akkor hamarosan a földet is elpusztítják. Nem szerette volna ezt élve látni.

A fiatalember nagyon is tisztában volt azzal, hogy most nem más, csak egy értéktelen túsz. Talán kiszabadíthatták volna, de kinek érné meg a vesződség ezt véghezvinni? Nem, egy gyilkos kardja könnyebben végezne vele.

A hasára fordult, fejét a két karjára támasztotta, miközben halkan zokogott. Az anyja, az apja és Elias. Mindannyian meghaltak.

Az északiak különösen kegyetlenek voltak azokkal, akik ellenszegültek nekik, és nyilvánvaló volt számára, hogy mindegyik vörös - köpenyes az utolsó leheletéig harcolt.

Nem, ennek vége volt - mint ahogy az életének is. A szeme fájt, ahogy a sötétségbe bámult, immár a hátán fekve. Fogalma sem volt, meddig feküdt így, nem volt napfény ezen a helyen.

Végül, egy távoli hang ütötte meg a fülét: lépések zaja hallatszott a hideg folyosón, egyre közelebb és közelebb. Jeremiah teste megfeszült, légzése akadozott. Annak ellenére, hogy őt kiképezték, érezte a hideget, és azt is, hogy a félelem egyre csak nőtt benne.

A lépések abbamaradtak a nagy tölgyfa ajtó előtt, ami mögé bebörtönözték. Lassan, talán szántszándékkal így is nyílt ki.

Jeremiah hunyorgott a kintről behatoló, erős fény miatt, és amikor végre látott, a lélegzete kihagyott egy kis időre.

- Uram? - suttogta, bizonytalanul. Talán fel kellene állnia?

Maga a király volt, egyedül, testőrök nélkül. Jeremiah felült az ágyán, de meggondolta magát, és nem állt fel, nehogy ettől fenyegetőnek tűnjön. Végül teljesen magához tért a sokkból.

- Uram, talán hellyel kellene kínáljalak? - kérdezte, és az öregember bólintott.

Aki most valóban az volt, tudatosult Jeremiah-ban. A királyt már elhagyta minden életerő. A férfi bőre már viaszos volt és pelyhüdt, mint egy élő, sétáló hullának. Az igazat megvallva, Jeremiah tudta, már az is volt. Félrehúzódott, hogy eleget tegyen a kérésnek.

- Beszélni akarok veled, fiú. - mondta a király végül, mire a fiatalember dermedten bólintott, szemei elkerekedtek.

- Az embereitek megadták magukat az északiaknak. - mondta a férfi hűvös hangon. Amikor Jeremiah arca elborult erre, a férfi még hozzátette: - Tudod, mit jelent ez?

- Hallottam, amikor az őrök erről beszéltek - ismerte el a Jeremiah.

- Érted is, hogy mit jelent ez?

Jeremiah már majdnem válaszolt, amikor meggondolta magát, és úgy döntött, inkább másról beszél:

- Az őrök egyáltalán nem gúnyolódtak ezen a híren. - mondta. - Félnek.

- Valóban, fiam. - értett egyet a király. - Azt mondták, hogy okos ember vagy. - tette hozzá szomorúan. - Ha a vörös köpenyeseket elpusztították, milyen remény marad számunkra?

Jeremiah nem szólt semmit erre, úgy gondolván, ez egy költői kérdés volt.

- Ki kellett volna végeztesselek - folytatta a király. - Most mégis itt vagyok egyedül, testőrök nélkül, védtelenül.

Jeremiah bólintott, de végre megértette. A király maga is elfogadta a vereséget.

- A szabadságot kínálom fel neked, fiú. Az országod nincs többé, de még mindig van levegő a tüdejében.

Végül, Jeremiah megtalálta a bátorságot ahhoz, hogy szóljon.

- És mi az ár?

A király keserűen mosolygott.

- Azt mondják, hogy az emberek soha nem tagadják meg az esküjüket, igaz?

- Igen, uram. - ismerte el Jeremiah, és úgy tűnt, az öreg maga is megnyugodott erre.

- Azt akarom, hogy vidd el a fiamat északra - közölte a király. - Van ott egy nagy kolostor, egy félszigeten, ahol majd a hátralevő életét töltheti. Ő olyan mint te, alig fiatalabb nálad, de aligha élné túl egyedül ezt az utat. Ha elviszed őt oda, kapsz 10.000 aranyat az apáttól. Bőven elég ez az arany még további 10 élethez is.

Jeremiah sokkot kapott. Fogalma sem volt arról, hogy mit is mondhatna. Legnagyobb elszörnyedésére, rájött, hogy a király tekintete végig rá szegeződött. Ha elutasítja az ajánlatot, a biztos halál vár rá.

- Elfogadom - szűrte ki összeszorított fogakkal. A király azonban egy határozott mozdulattal ragadta meg őt, ami egy meglepően erős szorítás volt tőle. 

- Esküdj ... - sziszegte.

- Esküszöm, hogy biztonságban elviszem a fiát arra a helyre...

Két lovas igyekezett az úton, nem sokkal sötétedés után, abban reménykedve, hogy elkerülik a kíváncsiskodó tekinteteket, és a pletykás nyelveket. Ahogy átvágtattak a vidéken, a vár falait elnyelte a sötét éjszaka, mint ahogy a fekete, mély tinta eltűnik az emlékezetben (? ez biztos valami mondás)

A fiatalabbik, Tobias, egy fekete, barna köntöst viselt, akárcsak a szerzetesek. Rövid, szőke haja volt, amit rosszul borotváltak úgy, ahogy az egy szerzetesnél szokás volt. Jeremiah úgy vélte magában, hogy mindez nagyon kisfiússá teszi őt, habár majdnem egykorúak voltak, és talán egy kicsit magasabb is nála.

A fiatalember nem szívesen ismerte el azt a tényt, hogy a másik fiú nem is nézett ki rosszul, a herceg egyáltalán nem volt csúnya, közben pedig azon töprengett, vajon milyen alakot rejtett a hosszú, vastag szövetű palástja. Átkozta is magát a gondolat miatt, amit gyorsan ki is vert a fejéből.

Ő maga még mindig egy kicsit sokkos állapotban volt az eseményektől, amelyek kibontakoztak az életében és a nagyvilágban, de azt is nagyon jól tudta, hogy mindez szomorú és melankolikus. Jeremiah tudta, hogy a mostani élete nagyon értelmetlennek tűnik. Az út délre nehéz volt, és a férfit egyáltalán nem érdekelte az út végén, őt váró arany ígérete sem. Úgy érezte magát, mintha egy álomban lenne, egy twilight-világban, amiben ő maga sem élő, sem halott nem volt.

A maga részéről, a társa ugyanilyen zárkózott volt. Kínosan érezték magukat egymás társaságában, és csak morogva, monotonul beszéltek egymással. Ami még ennél is rosszabb volt, hogy ilyen késő este volt már. Lovagoltak még néhány órát, mielőtt megálltak. Jeremiah kényelmetlen éjszakára számított, kevés beszélgetéssel, hosszú, vészterhes csenddel. Miközben lovagoltak, Jeremiah érezte, ahogy a szél kezd megerősödni. Hideg eső jön hamarosan, elég jól ismerte a jeleket. Az éjszaka hátborzongatóan sötét volt, és a kényelmetlenség kezdett erősödni. Még soha nem utazott ennyire északra,  próbálgatva a határait.
Jeremiah maga sem volt magas, alig érte el a 176 cm-t, fekete haja rövid és tüskés volt, akár a népéé. Az arca sima volt és szőrtelen, annak ellenére, hogy már 21 nyarat megélt ezen a földön.

A fiatal harcos sötét volt, és cserzett bőrű déli, a legenda pedig úgy tartotta, hogy ezek az emberek eredetileg a kemény, forró éghajlatú délen éltek. A teste karcsú volt és rugalmas, szívósnak látszott.

Az emberek mindig is harcosok voltak, habár nem volt szokatlan ez a fajta sem. A katonák gyengédsége áradt belőle, ami miatt testőrnek megfelelt.

Jeremiah-t vörösköpenyes túszként került ebbe a királyságba, egyfajta garanciaként a két ország között a békéért, a két háborúzó ország között. Ehelyett jöttek az északiak a hegyekből, és a számuk már több volt, mint a csillagok az égen. A régi királyságok félretették az ellenségeskedést, próbáltak küzdeni ellenük, de ez a küzdelem hiábavalónak bizonyult. Az országának hadserege, a vörös köpenyesek, a legfélelmetesebb hadsereg volt a földön, ami immár nincs többé. Ennek az országnak a fiatal hercegből szerzetessé váló ember is hamarosan porrá fog válni.

Jeremiah úgy érezte magát, mint aki siránkozik, az elméjén és a testén is zűrzavar uralkodik. Most realizálódott nála, hogy akarata ellenére a szemei újra és újra a fiatalemberen nyugszik. Alaposan megfigyelte a fiatalember nyakát, a bőre olyannak tűnt, mint a fehér tej. A keze, amellyel a ló gyeplőjét tartotta, született lovasra utalt. Legnagyobb ijedtségére, rájött, hogy a fiú szemei is őt vizslatják. és zavartan fordította el róla a tekintetét. A díja nem beszél, ugyebár (?).

Jeremiah felsóhajtott. Mindezek ellenére, társaságot akart. A sötét cellában való raboskodás alatt végig egyedül volt, az elmúlt néhány hónapban, emiatt szeretett volna már végre egy emberrel beszélni, mégha az egy idegen is volt. Sírni akart, egy embert a karjaiban tartani, és úgy elaludni, mint egy kisgyerek. A fiatal katona nem volt bolond. Tudta, hogy bánkódott és vágyódott az emberi érintés után, hogy így a félelme eltűnjön. Mindez legkevésbé illett egy tiszta férfi gondolkodásához, ugyanakkor természetes reakciója volt egy egészséges embernek, akit hónapokig tartottak bezárva egy sötét és hideg cellába. Csendben folytatták útjukat, majd elértek egy kis, macskaköves úthoz, ami a várból vezetett ki. A fiatal herceg megállt, délre mutatott, jelezvén, hogy irányt kell váltaniuk, és arra kell menniük tovább.

Egy pillanatra, a fiatalember és ő egymás szemébe néztek, Jeremiah pedig így észrevette, hogy a herceg szeme olyan kék, mint az azúrkék égbolt, reggel. Ugyanekkor, az ifjú herceg elpirult, és gyorsan félrenézett, először fordította el a fejét. Térdével elindította a lovat, és átment a macskaköveken.

Jeremiah csendesen követte.

- Meg kell állnunk - jelentette ki Jeremiah, a sötét és sivár eget kémlelve. Az éjszaka alatt a felhők lassan kezdtek összegyűlni, és a hűvös szellő a teste ellen csapkodott. Szemeit újra a fiú vastag köntösére vetette, habár most kevésbé gúnyosan.

- Ilyen hamar? - kérdezte Tobias, hangjából csalódottság áradt.

Válasz helyett, Jeremiah a sűrű fák közé vezette őket, és megfelelő helyet keresett a letáborozásra. Bár nem számított rá, úgy érezte magát, hogy elfáradt. A sok milliárdnyi érzelem korántsem bizonyult olyan hatásosnak, mint a fizikai megterhelés.

22 perccel később, a két férfi csendben kuporgott a  tűz mellett. Jeremiah zabkását főzött nekik, amit meg is ettek. A fák elrejtették őket, a lovak is nyugtalanok voltak, talán az élelmiszerek szaga miatt, vagy inkább a szél csapkodásának hatására.

Habár senki nem kérte erre, Tobias felállt, odament a lovakhoz, és elkezdte dörzsölni őket, amíg Jeremiah az étellel foglalatoskodott. A fiatal katona gyanította, hogy ez inkább menekülés volt, hogy ne kelljen vele beszélnie.

- Úgy néz ki, esni fog. - közölte Jeremiah mogorván. A társa erre csak mordult erre, mire Jeremiah felsóhajtott.

Hosszú éjszaka lesz, gondolta magában. Csendben ettek, a villanó fény mellett, Jeremiah pedig újra a fiatal herceget tanulmányozta. Amíg korábban vonzónak gondolta őt, most kénytelen volt elismernie, hogy nem egyszerűen vonzó, hanem csodaszép volt. A bőre hajlékony és egészséges volt. Tobias ajkai vörösek és duzzadtak voltak. A haja szokatlanul dúsnak tűnt a komikus, kopasz folt ellenére, ami koronaként tündökölt a feje tetején.

Jeremiah nem túlságosan sokra értékelte korábban a szent embereket a saját országában. Még inkább zavarta az, hogy vajon miért választotta ezt az életet magának.

- Van takarónk? - kérdezte Tobias idegesen. Jeremiah tudta, hogy ez az első alkalom, hogy a társa beszélgetést kezdeményezett vele. A hangja gazdag volt és dallamos, amit észrevett a katona.

Látta, hogy ezek a szép, kék szemet őt tanulmányozzák, és végre eljött a felismerés is.

- Nem kell félned tőlem - mondta Jeremiah lágyan, azonban a szavaival nem érte el a kívánt hatást. Valami miatt Tobias még kevésbé tűnt nyugodnak. Mégis most, hogy elkezdte a társalgást, most már neki folytatnia kell a következő lépéssel.

- Tudnia kell, hogy fogalmam sincs, mi is folyik itt valójában - mondta érzelmesen Jeremiah. . Felajánlották nekem a szabadságot, ha elviszlek délre. Azt hiszem, az apja ezt maga sem csinálhatta volna jobban, hogy őszinte legyek.

Tobias felsóhajtott.

- Az apám soha nem volt valami nagy gondolkodó.

- Mégis, most együtt utazunk, és ami a legjobb, civilként... Ez a jó szó?

- Igen, értett egyet Tobias. - Nem gondoltam arra, hogy hideg lehet. Az elmém valahol máshol járt.

- Meg tudom érteni. - a férfi kissé elhajolt a tűz mellett. - A nevem Jeremiah.

A vele szemben levő fiatalember elmosolyodott. - Az enyém pedig Tobias.

Sima, egyenletes hangja volt, ami műveltségről tanúskodott. Nem egy harcosé, ami pedig könnyebben érthetővé tette a fiatalember választását.

- Vörös köpenyes vagy? - kérdezte Tobias.

Jeremiah bólintott. - Az vagyok. Ez a kérdés úgy tűnt, nagy jelentőséggel bír a herceg számára, de bármi is volt, ez a jelentés túlnőtt a katona fogalmán.

- Gondolod, hogy esni fog? - kérdezte Tobias témát váltva.

- Hamarosan, azt hiszem. - értett egyet Jeremiah.

- Nos - mondta Tobias halkan. - Azt hiszem, ideje nyugovóra térni. Minél hamarabb hagyjuk el ezt a helyet, annál hamarabb érünk a citadellához a nap végén.

Jeremiah egyetértett vele, mégis a tűz mellett maradt. Nézte, ahogy az ifjú herceg meghúzta magát egy fa tövében, a csomagját lerakta, zöld ágakból fekhelyet készített magának. A katona hirtelen rájött, hogy a tüzet bámulja, de mivel az eső hamarosan megérkezik, és sokáig fog tartani, a lángok fénye és melege hamarosan távoli emlék lesz.

A katona maga is helyet keresett magának a fák között, elkészítette a fekhelyét, biztos távolságot tartva. Egy szarvasbőr takaróba burkolózott, de hamar kiderült, hogy ez csekély menedéket nyújt a csípős hideg, és az eső áztatta fa ellen.

Jeremiah úgy érezte, hogy a hideg átjárta mindenét, a lábát és a kezét is. Némán figyelte, ahogy a társa, kicsivel távolabb feküdt. A katona éveket töltött el már nehéz körülmények között, és azt is tudta, hogy a társa csak színleli az alvást. Végül sikerült elhatározásra jutnia.

- Tobias? - suttogta bele az éjszakába. Az első gondolata az volt, hogy a társa nem fog válaszolni, de a fiatalember feje felbukkant a takaró alól.

- Valami baj van? - kérdezte aggódva. Jeremiah látta, hogy a herceg reszket.

- Hideg van - jelentette ki.

- Az van - ismerte el Tobias kelletlenül.

- Az lenne a legjobb, ha egy takarón osztoznánk az este.

- Tessék? - pirult el Tobias, ami a félhomályban is jól kivehető volt.

- Ah - sietett tisztázni a kijelentést Jeremiah. - Nem úgy értettem, hogy szerelmeskedjünk. A testünk melege segíthetne a hideg ellen.

- Tudom - válaszolt Tobias szégyenlősen. - Nem erre gondoltam.

- Az ilyen szerelem probléma az ön számára?

Tobias arca immár olyan vörös volt, mint a vér. - Nem... Én...

- Még soha nem szerelmeskedtél? - kérdezte Jeremiah ártatlanul, mire Tobias azt se tudta hirtelen, hová nézzen, míg végül tekintete találkozott a vigyorgó, fiatal katonáéval.

- Maga gúnyolódik velem! - mondta egy kicsit megdöbbenve, ám végül maga sem tudta megállítani a vigyort, ami az arcán is tükröződött. 

- Csak egy kicsit - ismerte el, mire Tobias ismét elmosolyodott. Mindezek ellenére a katona érezte, ahogy pillangók repkednek a gyomrában. A fiatalember mellé ment, lefeküdt, és mindkettejüket beborította a takaróval.

- Le kell vetkőznünk - mondta Jeremiah.

Tobias teljesen meg volt döbbenve. - Én...

- Nem kell félnie semmitől - folytatta Jeremiah. - A szavamat adom. Tobias azonban még mindig idegenkedett a dologtól.

- Nem leszünk együtt sokáig, barátom - mondta Jeremiah. - Meg kell tanulnunk bízni egymásban, erre a kis időre.

A fiatalember nem válaszolt. Ehelyett levette súlyos, barna köpenyét, ügyelve arra, hogy a szarvasbőr takaró ne csússzon le, és fedje fel a meztelenségét. Szótlanul, Jeremiah maga is levette a saját ruháját, és a herceg mellé feküdt, az oldalára. Óvatosan, Jeremiah a herceg mellett pihentette magát, izmos hasát a herceg meztelen hátának nyomva. A farka így ernyedten nyugodott a herceg fenekének szakadékában. Jeremiah közelebb tolta a lábát is Tobiashoz.

- Jobb?  - kérdezte.

- Igen. - ismerte el Tobias. - Sokkal jobb így.

Jeremiah megnyugtatásul megszorította a herceg mellkasát, és lehunyta a szemét. Az elméjét lezárta, így száműzött minden lehetséges és felesleges gondolatot. De a szíve legmélyén, valami finoman megrezdült. Miközben igyekezett átadni magát az alvásnak, a fiatalember rájött, hogy a sorson gondolkodik. Jeremiah szemei kinyíltak, de nem mozdult.

Körülöttük, süvítettek a fák, és a hideg eső csapkodta a takarójukat. Mégsem ez volt az, ami végül felébresztette. Senki más nem volt itt, senki nem figyelte őket a fák között, a sötétségből.

Tobias mormogott valamit alvás közben, különböző hangokat adott ki, halandzsázva. Az éjszaka során, pozíciót váltottak, és most a herceg tartotta őt.

Jeremiah érezte, ahogy Tobias kemény férfiassága az ő fenekének nyomódott.  Lassan és óvatosan elfordította a fejét, de látta, hogy a társasága még mindig mélyen alszik. Hébe-hóba a szőke hajú férfi megborzongott, miközben mély álomba merült.

Jeremiah farka is kezdett feléledni, ez a felizgulás rá is hatással volt, akárcsak egy egzotikus illat.

Lassan, a keze a saját farkának makkjára fonódott és gyúrni, masszírozni kezdte azt. Óvatosan tette mindezt, vigyázva, fel-le simogatta magát, nehogy felébressze a mellette fekvő társát a mozdulataival. Ehelyett finoman dörzsölte és szorította a saját faszfejét.

Folytatva az óvatosságot, lassan kinyújtotta a combját, hogy Tobias kemény kakasa közéjük csússzon, így annak feje az ő labdáinál pihent. A fiatalember felnyögött álmában, mégsem ébredt fel. Tobias fasza maga is kezdett akaratlanul mozogni.

Jeremiah egyre sürgetőbben kényeztette saját faszát. Tobias meleg lehelete a nyakát súrolta, érezte, ahogy a csípője megfeszül és ellazul. Végül a férfi megértette: a herceg most álmodik, és hamarosan a magja is folyni fog.

Jeremiah éberen feküdt, érezte, ahogy a másik csípője megfeszül a háta mögött, és hogy saját farka is hasonlóan reagál. Meleg folyadék kezdett le folyni, beborítva a golyóit és a combja közét. A nyakán a lélegzet forróvá vált.

Megfeszült, amint saját maga is elélvezett, magja pedig végigfolyt a takarón. A sötétben feküdt, lélegzete akadozott. Mi történt itt tulajdonképpen?

- Jeremiah? - szólt hozzá egy hang mögötte. Tobias gyengének, ártatlannak .... ijedtnek tűnt. Azonnal felébredt, amikor elélvezett. A katona mögé nyúlt, megfogta a herceg karját és áthúzta a hasára. Aztán csak ott feküdtek, elrejtve a tomboló elemek elől.

- Aludjunk, Tobias - jelentette ki Jeremiah, többet nem szólva.