Jamie és Bubba 2 olyan kedvelt karakter, akik szerepeltek már egy korábbi történetben - "Tüskék" "Spikes" - amit így érdemes lehet újraolvasni, vannak rá korábbi utalások a történetben, amelyek még nem tisztázottak részletesebben.  Mindazok számára, akik kérték Jamie és Bubba történetét, remélem, nem fog ez a történet csalódást okozni.

(Egyes szám, első személyben íródott történet)

Éppen sétáltam Spikes klubtól fél mérföldnyire levő kis lakásomhoz. A Spikestól, ahol heti hat napot dolgoztam, az elmúlt öt hónapban. Ami nem vált könnyebbé. A félelem és az undor tompította a beletörődést, de most már épphogy el tudtam kerülni az önsajnálatot. Az elmémben, ez egy minden nap lejátszott játék volt, minden nap felmásztam a siker létráján, hogy túléltem egy újabb váltást, azért, hogy legközelebb ismét kígyóként csússzak le a Sipkes személyzeti bejáratához, minden egyes következő éjszaka. Öt hónap rejtőzködés. Öt hónapon át úgy tettem, mintha valaki lennék, olyasvalaki, aki soha nem voltam. Megálltam a klub bejáratával szemben és ellenálltam a kísértésnek, hogy egy ideges pillantást vessek vissza, a hátam mögötti területre. Túl könnyű lenne ezt paranoiának tekinteni, de muszáj volt dolgozni, a Spikes-ban pedig jó pénzt lehetett összeszedni, és ráadásul el lehetett bújni a hivatalos szervek szeme elől.

Egy mellékutca piszkos folyosója futott az épület mellett, Robbie pedig a hátsó ajtónál szobrozott, mint rendesen. A csapat nagy része Bubbának hívta, ez volt a neve a szokásos ügyfélkörnek is, de nekem ő Robbie volt. Elárulta nekem a valódi nevét is, miután párszor a hátsófelemen landoltam pár különösen csúnya helyzet esetén. Az ő szilárd jelenléte egyfajta biztonságot adott számomra, végtére is. Átmentem az úton, felnéztem rá, miután beléptem az ajtón. Félelmetesnek és szigorúnak nézett ki, ám mindig volt a szeme sarkában egyfajta csillogás, amikor sötét szemét rám vetette.

- Viselkedj ma este Jamie, nem akarom megint kiszabadítani a csinos seggét a harcból.

Felvetettem a védjegyemet, a pajkos mosolyt, miközben elsiklottam mellette:

- Az én hibám, hogy a nőcsábászok alkalmanként kicsit túl izgatottá válnak körülöttem?

Ő megpróbált adni nekem egy legyintést a bal fülemnél, de azt hiszem, szándékosan elvétette. Ha Robbie tényleg akart volna adni nekem egy pofont, könnyedén meg tudta volna tenni. Úgy éreztem, a megbánás egy kis szikrája kezdett pislákolni bennem. Semmi más nem volt, mint az esetem - nagy, szőrös, tüzes - totálisan ellentétesen az én finom, tisztességes kinézetemnek. Egy másik életben talán szégyentelenül kacérkodtam volna vele, de nem engedhettem meg magamnak túl sok figyelmet, és egy új kapcsolat lehetősége is teljesen ki van zárva.

Egy kicsit depressziós lettem, hogy Conor nem tér vissza soha a Spikes-ba. Éreztem, amint ajkam összecsavarodik egy fanyar mosollyal. Ő is olyasvalaki volt, akinek soha nem tűnne, de olyan szerencsés volt, hogy talált kiutat ebből. Azt hiszem, féltékenynek kellett volna lennem, Conor viszont túl kedves volt nekem. Figyelembe véve, hogy nézett ki, inkább lehetett volna egy szörnyen elviselhetetlen szar, de arrogáns egyáltalán nem volt. Éppen ellenkezőleg, Conor szégyenlős volt, bátor és szerény is. Én is ezt tettem, mert volt választásom, ő belevetette magát a pokolba, a munka miatt. Pár fiú megkérdezte, miért nem megyek utána. El kellett ismernem, teljesen lenyűgöző volt, ahogy kinézett, talán a legszebb férfi, akivel valaha is találkoztam, de nem ő volt az én esetem... - aki most Robbie, ő viszont teljesen más eset - adtam magamnak egy mentális pofont, hogy visszatérjek a valóságba, felvettem magamra az egyenruhát - fekete bőr nadrágot ami szorosan testhez tapadó latex volt. Erre a ruhára nem igazán támaszkodhattam, ami azt jelentette, hogy a ruhára egyáltalán nem támaszkodhattam a sok markolás és tapogatózás elhárításában. Rettegtem a ma esti zárástól. A tegnap esti izgalmak után ez mintha most sokkal elfogadottabb lenne, a szokásosnál.

 Miközben a fiúk folyamatosan köröztek körülöttem és az öltöző - szekrényeiket csapkodták, ostobán fecsegtek a legújabb focimeccsről, nagyon egyedül éreztem magam. Visszavágytam a korábbi életembe, ami egy lehetetlen álom volt. Ha nekem is olyan széles vállaim lettek volna, mint nekik, csak felegyenesedtem volna az én vékony testemmel, egy széles, rögzült vigyorral az arcomon, egész egyszerűen kisétáltam volna a bárból, időben emlékeztetve magam, hogy egy odaillő mozdulattal riszáljam a csípőmet a megfelelő pillanatban.

 - Jamie, te kib@szott késő, ez itt nem egy pokoli teaház.

Ő nem más volt, mint Harry, a főnököm, egy asztal sarkánál ült, lábát lengetve, és próbált úgy kinézni, mint aki olyannyira unatkozik, amennyire csak lehetséges.

- A sajátod mellé megkapod még a hatodik szekciót is - ma kevesebbet fogunk dolgozni, élvezd ki.

Kinyújtottam a nyelvem rá, mihelyt hátat fordított, legbelül viszont már felnyögtem a gondolatra, hogy a ma este egyáltalán nem lesz szórakoztató.

Harry eligazított a személyzetet röviden és lényegre törően. Nem tettek említést a múlt éjjeli razziára, vagy Conor látogatására, így pedig nem volt ideje gondolkodni, mivel az ajtó kitárult. Az ő két része annyira távol esett egymástól, hogy lehetetlen lett volna mindkettőt lerendezni, egyiktől - a másikba kellett futni a rendelések elintézéséhez. A vendégek szerették, ahogy verejték csillogott a karján és az arcán. A mazohisták, akik a Spikes egyenruháját tervezték, tettek néhány olyan extra hozzávalót is hozzá, mint pl. hogy a nedves latex nem csak hozzátapadt a bőrömhöz, hanem ráadásképp irritálta is azt. Már mindenem ragacsos volt, a melegtől és a kiömlött piától, a hajam nedvesen tapadt az arcomra. Zúzódások borították a könyökömet, az asztalsarkak miatt, fájt alatta a bőröm, amit nehéz volt elviselni.

Fájó karokkal, lassan leraktam egy italos tálcát a tömeg elé az egyik részben, kerülve a szemkontaktust és figyelmen kívül hagyva a nyers megjegyzéseket. Néhány srácnak bőr feje volt és kivert korbácsot viseltek, de egy  pasas, aki a sarokban állt, legalább dupla annyinak nézett ki, mint én, és a kinézetük nem igazán illett hozzá. Felszisszentem, ahogy megragadta a karomat, és egy pillanat alatt közrefogott a combjaival. Azok tartottak engem fogva, így durva kezeivel széttolta a lábaim, hozzáférést adva a sliccemhez. Megnyalta az ajkát, és vigyorgott, miközben húsos ujjaival megragadta a cipzáromat, miközben küzdöttem ellene.

- Hmm... Nyugalom, szőke, úgyse mész sehová.

 A kezei rajtam voltak, végighúzta ernyedt farkamon, és addig szorította a tököm, amíg nem sírtam a fájdalomtól. Ez csak még jobban ösztönözte őt, még szorosabban húzott magához, majd combomig lerángatta a nadrágomat rólam. Az ölébe vont engem, a fejemet a férfiasságához kényszerítette, így kénytelen voltam nem lenézni a lába között levő dudorra. Nem bírtam megállítani a sikolyt, amíg kezei csatlakoztak a fenekemhez, égő csíkot húzva a bőrömön. Könnyek áztatták az arcomat, miközben ő újra és újra ráütött a fenekemre, mielőtt egy ujját belekényszerítette volna a lyukamra. Fejével a füleimhez hajolt és a sör savanykás szaga ütötte meg az orromat, kezével a hajamba markolt, majd felhúzta a fejem.

- Olyan keményen foglak megbaszni, hogy sohasem fogsz tudni újra járni.

Az elsuttogott szavak hatására még inkább elkezdtem küzdeni, amire ő csak nevetett. A haverjai gúnyolódtak és sürgették őt, így hamarosan arccal lefelé a párnázott padra kényszerítettek, pár tapogatózó kezekkel, amik ott tartottak. Egy pillanatra elkaptam egy hatalmas, lila f@sz villanását a szememmel, ahogy az mögém igyekezett, mire az elmém üres lett, testem elernyedt.

Aztán lett egy sikoly, ami nem tőlem származott. Robbie átdobta a támadót az egész asztal fölött, és a legközelebbi falhoz vágta egy laza, könnyed mozdulattal. Öklök repültek felé, amik pár másodperc alatt követték az előző egyént, és a lábam mellé hulltak a földre.

- Menj be a személyzeti szobába, és rendezd le magad.

Nem kellett kétszer mondani, lélekszakadva rohantam, nem nézve, milyen káoszt hagytam a hátam mögött.

Az ütött-kopott kis szobát sohasem éreztem ilyen jónak, mint bármilyen szent helyet, csendes volt és üres. Levettem az ingemet, azután pedig letöröltem az izzadtságot a nyakamról és a mellkasomról. Kiengedtem a hideg csapvizet a fejemre, ami megdöbbentően sokkolóan hozott vissza a jeges valóságba, miközben kezeimmel végigszántottam a hajamon. A szívem dübörgött, a kinyíló ajtó hangjára, de szerencsére csak Robbie nézett utánam. Elnyomtam egy vigyort, amikor észrevettem, hogy az aggodalmát helyettesítette valami más is, miközben alaposan szemügyre vette az én meztelen mellkasomat és a csillogó bőröm.

- OK?

A kevés szavak embere volt Robbie.

Bólintottam megnyugtatólag, amit viszont közel sem éreztem.

- Persze. Csak adj egy percet.

Elkomorodott.

- Legyen tíz. Még zárás után is itt leszel, így most inkább szusszanj egyet.

Úgy nézett ki, mint aki még mondani akar valamit, de aztán elfordult, és halkan becsukta az ajtót maga mögött.

Ismét hátradőltem a falnak, és hősies erőfeszítést tettem annak érdekében, hogy elnyomjam a könnyeimet. Mikor lesz ennek már valaha vége? Nem érdemlem meg ezt. Egy ostoba döntés, egy pillanat, amikor kíváncsi voltam, biztosan nem kellett volna úgy lennie, hogy máris szerencsétlen fordulatot vegyen a sorsom. Névtelenül, egy kis munkát szerettem volna egy szürke irodában, ülni egy fülkében és elrejtőzni a számítógép előtt. Ezért töltöttem az elmúlt éjjelt a Spikes-ban. - Hülye, kibaszott idióta! Elég az álmodozásból. A homlokomat a hideg, fém szekrényhez csapkodtam. Ami lehetetlen volt. Minden egyes pillanat azt az eredményt hozta, hogy vissza kellene térjek oda, ahonnan elindultam. Papírmunka, bankszámlák, kérdések. Kérdések, amikre nem tudtam válaszolni. Így itt ragadtam a Spikes-ban. - Szopd fel, J. Mit szólna vajon egy kis inspirációhoz, amivel megmutathatnám, mit jelentenek ezek a szavak?

Teljesen meztelen voltam, s hagytam, hogy a levegő végigsimítson az egész testemen, egy pár pillanatra, mielőtt újra felhúztam volna a szűk, bőr nadrágot a lábamra. Ami annyira szemérmetlen volt, hogy alig takarták el a fenekem vonalait, és éppen hogy le nem esett a csípőmről. Az ujjaim már eléggé megnyugodtak ahhoz, hogy sikerüljön a szöges nyakörvet bekapcsolni a nyakamon, és megcsavarni azt úgy, hogy a kapcsolót megfordítottam, hogy az hátul legyen. Megfordultam, hogy aztán a bőr, fekete bakancsot felhúzhassam a lábamra, ellenállva a kísértésnek, hogy előzőleg minden egyes rajtam található zúzódást a sápadt bőrömön számba vegyek.

 Megittam egy fél liter vizet, majd tettem néhány lassú, nyugtató lélegzetet. 

- Meg tudod csinálni. Csak ürítsd ki.

Kinyitottam az ajtót, és a résen át próbáltam kilesni, hogy aztán megállapíthassam, ez volt a valaha legnagyobb tömeg, amit zárás után láttam. A szemeim végigpásztáztak a tengernyi arcokon, néhány ismerősön, néhány új emberén. Aztán a szemeim megpihentek egy arcon, amit nagyon jól ismertem. Nem rendszeres látogató, hanem olyasvalaki, akit a saját múltamból ismertem.

- Bassza meg!

A pánik érzése, amely hirtelen elárasztotta testem minden négyzetcentiméterét, messze felülmúlta a félelmemet, ami korábban a lehetséges nemi erőszak gondolatára támadt fel. A látásom elhomályosult, képtelen voltam gondolkodni, azonnal le kellett lépnem. Kinyitottam az ajtót, átszaladtam a báron, a kijáraton át, ki az utcára. Elkaptam Robbie egy rövid pillantását, azután megfordultam... egyenesen az illető szemébe bámulva.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Egy kórházi ágyon ébredtem fel. Tudod, hogy van ez, amikor egy nagyon mély alvásból ébredsz éppen fel, lassan felméred magad körül az ismerős, családias környezetet, ami gyorsan átfordul a mindent elsöprő vággyá, hogy újra visszasüllyedj a mindent elsöprő, mély sötétségbe? Számomra éppen az ellenkezője volt. Szemeim felpattantak a hófehér, vakító világításra, a beleimbe szúródó tű okozta pánikra, ami miatt kétségbeesetten el akartam futni innen. De futni, mi elől? Hová? Kibaszott ötletem sem volt. Ami egyébként lehetetlen is volt. Túl gyorsan ültem fel, mire a szoba vadul kezdett elúszni a szemem előtt. A koponyám tompa lüktetése folyamatosan mutatta a pulzusomat, és remegő kézzel nyúltam a nyakamra ragasztott kötszerhez, hogy kitapogassam azt.

Hátradőltem az érintetlen párnákra, szemeimet szorosan leszorítottam, harcolva  a fájdalom ellen, mélyeket lélegezve a fertőtlenítőszagot árasztó levegőből. A hányingerem fokozatosan alábbhagyott, mire próbaképpen kinyitottam a szemem, éppen csak egy kis résnyire. A kis résen át láttam egy sötétzöld, kárpitozott fotelt, a szoba egyik sarkában. Az ágy mellett volt egy szekrény, kerekeken, egy fedett kancsóval a tetején, egy műanyag pohárral. A víz jó ötletnek tűnt, így öntöttem magamnak egy pohárral és lassan kortyolgatni kezdtem. A nedvesség a kiszáradt torkomnak és a nyelvemnek csodálatosan jól esett, így azon tűnődtem, vajon mennyi ideig nem ittam semmit sem. A levegő elég meleg volt, s habár félmeztelen voltam, nem volt kényelmetlen. Egyik karomat végig véraláfutások borították, de nem volt eltörve. Vettem egy nagy adag bátorságot, és félve bekandikáltam az ágytakaró alá, és felfedeztem egy, halványkék, virágos pamutnadrágot, amely látszólag sértetlen lábaimat befedte.

Volt még egy kis cetli, a bal csuklómon, amin a Jamie Ackerton-Mills feliratot olvastam. Ez akkor én voltam? A név semmit nem jelentett, habár újra és újra elolvastam azt, hogy hátha valamit felfogok belőle. Az ajkaim mozogtak, szemeim oda-oda tévedtek a félig nyitott ablakhoz. Ezt a fény, ami unalmas volt és szürke, úgy éreztem, mintha reggel lenne, bár erre semmiféle bizonyítékom nem volt, egészen addig, amíg az ajtó ki nem nyílt, és egy rózsaszín ruhás nővér lépett be egy vidám "Jó reggelt! Végre ébren látom! - mal. 

Erre ismét egy újabb adag pánik ütött meg, s hirtelen felültem. Nagy hiba volt. A helyiség ismét hullámozni kezdett, és a bosszúból visszatérő hányingerrel harcoltam. A nővér gyors volt, ezt el kellett ismernem. Alámtolta a kartontálat, éppen időben, és egy gyengéd kar körözött a vállamon, mialatt kiadtam magamból az utolsó étkezést.

- Igen, ez az, édesem. Így jobb?

- Sajnálom. - motyogtam még pár szót, bele a pohár vízbe, amit a remegő kezeimbe helyezett, majd a számhoz vezetett.

A hideg ujjai elhagyták a homlokomat, majd félretolta a hajamat, ami a szemembe lógott.

- Csak nyugalom, édes. Hívom a doktort, most, hogy már visszatért a földi életbe.

Ő feljebb tolta a párnákat, így fel tudtam ülni, a nővér ezután pedig kifelé igyekezett a szobából.

Szóval, kórházban voltam, valamilyen baleset miatt, aminek következtében elveszítettem az eszméletemet... arra is rájöttem, fogalmam sincs, meddig. A fejem lüktetése egy véres nagy ütés miatt volt, amit ugyan nem láthattam, de mindenképpen meg akartam a saját szememmel győződni róla. Óvatosan, hogy semmi fontosat ne üssek meg, kifordultam az ágyból. Mezítlábasan lépkedtem a hideg padlón, egyensúlyban tartva magam egy kézzel, végigtapogatva az ágy szélén, feligazítottam magam álló helyzetbe. Tudtam emlékezni arra, hogyan kell járni, amiért adtam magamnak egy mentális vállveregetést, ám utána elindultam a szoba egyik sarkában található kis fürdőszobába.

Elkerültem a tükröt egészen addig, amíg megmostam a kezeimet, és hideg vizet fröcsköltem az arcomra. Összeszedtem a bátorságomat, és lassan felemeltem a tekintetemet. Az idegen, aki visszanézett rám, egy kis gúnyos mosollyal, és én megnyugodtam a saját reakciómra, attól, amit láttam. A rossz fej enyhe megállapítás volt. Az én világos, szőke hajam olyan volt, mintha egy egész törzs majom garázdálkodott volna benne, és játékosan összecsomózták volna. Elég hosszú volt fent, a füleimnél már rövidebbnek tűnt, és minden lehetséges irányban lógott. Zavaros, barna szemek vizsgálták a lányos kinézetet: Ámor - duzzadt ajkakat, és a kis orrot. A kissé hegyes államat arany pihe borította, amik azonban nem minősültek tartósnak. Csinos voltam, nem tagadhattam. Nem kifejezetten jóképű és férfias - csinos. Az a fajta fiú, akinek az öreg hölgyek szeretik megpaskolni a fejét, és angyalnak hívni, habár én egyáltalán nem éreztem magam kibaszott angyalinak.

A tükörben elnézve magam, nem voltam magas, de törpe sem, inkább átlagos. Nem voltam sportos, kigyúrt hassal, de elég szép tónusú. Én valószínűleg nevetségesen néznék ki kigyúrt izmok tömegével, a testem túl lágy volt ahhoz, hogy az akció-típusú pasinak megfeleljek. Alaposan szemügyre vettem magam, de semmi jele nem volt szőrszálnak a mellemen, és egy alattomos lekandikálás megmutatta, hogy a háromszög felett is alig -alig van pár arany pihe. Nem voltam épp nehézsúlyú csomagolású ott lenn sem, de puha tagom sem volt épp szégyellnivaló. Jó volt és épp elég vastag, egy tisztességes falatnak. Falatnak? Jézus, honnan vettem ezt a szóhasználatot? Tudtam azonnal, hogy én a férfiakhoz vonzódok, nem volt olyan, hogy néhány csinos lány képe felbukkanjon az elmémben, amint éppen kielégít, jutott azonnal az eszembe. Melegnek lenni nem olyan dolog volt, amit az amnézia képes eltüntetni.

 Ismét használtam a johnt (?), újra megmosakodtam, átmanővereztem a kis szobán az ablakhoz, hogy kinézhessek végre az előtte levő utcára, s kitalálhassam végre, hol a fenében voltam. Láttam egy széles utat, az út két szélén istállókat és raktárakat. Régi épületek bújtak össze kényelmesen a betolakodó acél és üveg, modern irodaházak ellenében. Ismerősnek tűnt, de semmi különös nem volt, ami alapján beazonosíthattam volna a helyet, azt, hogy melyik városban voltam épp. Vállat vontam, visszaindultam az ágyamhoz, de aztán megálltam, hogy egy gyors pillantást vehessek a mellette levő szekrényre és azon megtalálható tárgyakra. Eltekintve a Bibliától és pár kertészeti magazintól, teljesen üres volt. Nem voltak nyomok.

Visszatértem a mennyei ágyamba, az arcomig felhúztam a takarót, így enyhítve a hidegtől való reszketést, amely teljesen átvette a testem feletti uralmat. Azt hiszem, ez inkább a sokk hatása volt, mint a hidegé, egyfajta késleltetett reakció, amit az elmémet fedő köd okozott és az összezavarodás, ami ezzel együtt járt. Néhány dolog annyira ismerősnek tűnt, a többi viszont teljesen a homályba veszett. A nevem semmit sem jelentett számomra, és semmire sem tudtam emlékezni a saját múltamból, a gyermekkoromból, vagy akár a tegnapból.

Vissza akartam sodródni az alvásba, de egy hang megakadályozott ebben, az ajtó nyílás zajára figyeltem fel. A nővér, aki korábbról már ismerősnek tűnt, lépett be a szobába, őt kísérte egy fiatalabb férfi fehér köpenyben, sztetoszkóppal a nyakában, aki feltehetően az orvos volt.

- Hogy érzi magát, Jamie, én megértem, hogy maga egy kicsit betegebb volt korábban?

Nem várta meg, hogy válaszoljak.

- Erre csak akkor lehetett számítani, miután beütötte a fejét. Semmi ok az aggodalomra.

Ő firkált valamit a táblára, ami az ágyam végében lógott, majd odament hozzám, lehelt egyet a sztetoszkópjára, mielőtt rászorította volna azt a mellemre. Elhúzta a fülétől, a nyakába akasztotta, és aztán elmosolyodott:

- Jól hangzik, egészséges, mint a makk.

Én felmordultam, el kellett fojtanom a magamból ki kívánozó szarkasztikus megjegyzést, amely már a nyelvem hegyén volt.

- Hogyan lehetek teljesen rendben, ha nem emlékszem arra, hogy ki vagyok? Jamie-nek hívott, és olvastam a táblámon a nevemet, de honnan tudja, hogy valóban ez a valódi nevem?

- Egy kollégája hozta be magát a kórházba, ő volt az, aki mindent részletesen megadott magáról, Jamie. Biztos vagyok benne, hogy később visszajön. Addig ne próbáljon meg feleslegesen aggódni, minden azt mutatja, hogy nincs gond az agyaddal, a memória később rendben vissza fog térni.

- Mennyi időbe fog telni?

- Nincs rá módszer, hogy megtudjuk, lehet, hogy csak néhány óra, de lehet, hogy beletelik egy-két hétbe is. Nem vagyok olyan ember, aki ilyenre fogad, de arra rátenném, hogy ez a memóriavesztés nem fog sokáig tartani, csak néhány napig. Azt javaslom, hogy kerüld a táncolást pár napig. Az orvos felemelte a szemöldökét. Fogalmam sem volt, miért találta ezt a kijelentést ennyire viccesnek, így én morcosan bámultam vissza rá.

- Vannak ruháink, amikben behozták, kimostuk őket, de inkább érdemes lenne várnia a barátjára, hogy hozzon magának valami mást, amiben hazamehet. - A férfi alig bírta visszafojtani a nevetését, amit a szemei tükröztek, de ez csak az én zavartságomat okozta.

- Nem értem.

Az orvos megveregette a vállamat és az ajtóhoz ment.

- Majd fogja. - vigyorgott. - Akkor induljon haza, amikor készen áll. Nem kell rohanni, van elég ideje, és gondoskodjon arról, hogy kitöltse az orvosi papírokat is, amit a nővérpulton fog megtalálni majd.

Olyan sok kérdésem volt még, és ő egyszerűen csak így itthagy?

- Várjon még, nem mondta meg, mi történt velem, és hogyan kerültem ide?

- Én csak a történet második felét ismerem a mentősök elmondásából, de úgy tűnik, hogy maga egyenesen kifutott az útra, és lejött róla a második legjobb módon, ahogy csak lehet róla. Valaki kihívta a mentősöket, és ők voltak azok, akik felkaparták magát az aszfaltról. Ez két napja történt, azóta eszméletlenül feküdt itt. Tekintse magát szerencsésnek, sokkal rosszabbul is járhatott volna.

Ezzel sietősen távozott, nekem pedig nem volt erőm, hogy panaszkodjak. A nővér kiment egy rövid időre, majd visszatért egy kocsival, amin egy tányéron egy szendvicset és egy üveg narancslét hozott. Elmosolyodtam erre, boldogan vettem tudomásul, hogy a kórházi ellátás mitsem változott, s rászolgált minden sztereotípiára.

A kocsi alján megtaláltam az én szépen összehajtogatott ruháimat. Amilyen hamar csak tudott, a nővér elhagyta a szobát, én pedig kiszálltam az ágyamból, és felvettem az én kis kupacomat. Kiterítettem a ruhákat az ágyamra, és nyeltem egyet. Isten tudja, mit csináltam a megélhetésért, de úgy tűnt, alig hordtam magamon valamit, csak egy fekete bőr nadrágot és egy tüskékkel kirakott nyakörvet.

Leültem az ágy szélére, kezeimbe temettem a fejem és nyöszörögtem. Biztosan nem hagyhattam el úgy a kórházat, hogy ezeket viseljem. A nadrág úgy nézett ki, mint ami alig borítja a fenekemet. Megérintettem a bőr nyakörvet, és a láncot, amihez az csatlakozott és kétségbeesetten próbáltam emlékezni bármilyen nyomra, ami segíthetett abban, hogy rájöjjek arra, ki is voltam.

Kötelességtudóan megettem a száraz szendvicset, és leöblítettem azt a narancslével. Átlapoztam az éjjeliszekrényen levő magazinokat, aztán a fürdőszobában is eltöltöttem egy kis időt, a mosakodással. Amikor kijöttem, dörzsölve az arcomat egy hideg törülközővel, az újonnan borotvált, sima arcom miatti elégedettséggel eltelve, a szoba sötétebbnek tűnt, mint korábban.

- Szia Jamie, de jó, hogy újra ébren látlak.

Az ajtó felé fordultam, így látva, hogy egy hatalmas férfi teljesen blokkolta az ajtót, és az ő árnyéka okozta a sötétséget. Legalább két méter magasnak kellett lennie. A tetovált karjai, amik nehéznek és izmosnak látszottak, kidudorodtak a sima, fekete pólójából, Valójában az egész teste úgy nézett ki, mint hatalmas izmok tömege. A sötét szőrszálak, amik a karjait beborították, jól párosult a sötét szakállával. Vastag szemöldöke alatti sötét szeme várakozóan nézett rám, várta azt, hogy válaszoljak neki.

Vettem egy pár önkéntelen lépést hátra, és nyeltem egy nagyot. Ez a fickó félelmetes volt. Ádáz arckifejezése megenyhült, amikor rájött, hogy fogalmam sem volt arról, hogy kicsoda is ő. Tett egy lépést felém, majd megállt.

- Minden rendben van, Jamie, hoztam pár ruhát a klubból, és szereztem egy motort is, amivel hazavihetlek. A doki azt mondja, amint készen állsz, hazavihetlek.

- Ki vagy te? - kérdeztem félve, de ő csak mosolygott rám elnézően.

- Bubba vagyok. Én egy kidobó vagyok, a Spikes-ban, a bárban, ahol dolgozol.

A név semmit sem jelentett számomra, de Bubba egyértelműen ismert engem, és nyilvánvaló volt az is, hogy semmivel sem fenyegetett meg. Vonakodva nyújtottam ki a kezem a nála levő táskáért.

- Köszönöm, hogy elhozta a ruháimat, a szekrényen levők nyilván nem alkalmasak hétköznapi használatra.

 Bubba elvigyorodott.

- De ugye azért átkozottul forró rájuk nézni.

Éreztem, ahogy az arcom elpirult a forróságtól, lesütöttem a szemeimet a zavartság miatt. Ami még rosszabb volt, hogy a farkam is reagált, megduzzadt a férfi szavaira. Ránéztem újra, és láttam, hogy egy különös kifejezés haladt végig az arcán. A vágy és a szelíd humor kombinációja együtt csillant meg a szemében, amikor a javaslatára pontosan látta, hogy a testem hogyan reagált rá.

Felkaptam a ruháimat, bemenekültem a fürdőszobába, és becsuktam az ajtót magam mögött. Hallottam, ahogy kuncogott arra, hogy kénytelen voltam levetkőzni a közelében. Nem éreztem szégyenlősséget, de a megmerevedett férfiasságomat nem igazán akartam felfedni előtte. A ruhák, amiket hozott nekem, megnyugtatóan normálisak voltak. Nem volt fehérnemű köztük, így én csak felhúztam a farmert és a laza pólót. Otthagytam a pizsamanadrágot fellógatva a szárítón, és visszatértem a szobába. Bubba ült az ágyam szélén, közben hümmögve olvasta az egyik eldobott magazint. Megfordult és rám nézett.

- Nem volt cipő a szekrényedben, így feltételeztem, hogy azt a csizmát hordtad, ami rajtad volt, amikor úgy döntöttél, hogy kifutsz az útra.

Mogorván vettem fel a fűzős bakancsot, és gyorsan begyömöszöltem a többi ruhát az üres zacskóba. Megpróbáltam rendbe tenni a hajamat az ujjaimmal, azután pedig vettem egy mély lélegzetet.

- Köszönöm, hogy eljött, Bubba. Remélem, tudja, hol lakom, mert ez is olyasvalami, amire nem emlékszem.

A férfi odaadta nekem az órámat, a pénztárcámat és egy kulcscsomót. Volt két tízfontos jegy a pénztárcámban, de semmi név, vagy cím nem volt benne.

Még kaptam pár utasítást, hogy kell kicserélni a kötést a nyakamon, kitöltöttem az összes papírmunkát, amit kellett, Bubba segítségével, mivel nem emlékeztem semmilyen személyes adatomra, majd a végén felvettem pár gyógyszert a gyógyszertárban, kora délután. Bubba mellett álltam a liftben, kicsit finnyás és nagyon bizonytalannak éreztem magam. A férfi nem beszélt túl sokat, egyértelműen az erős, csendes típus volt. Elmosolyodtam magamban, és burkolt pillantásokat vetettem az irányába. Éreztem a kabátjának bőr illatát, meleg és fűszeres illatát, ami akárminek az illata volt, amit reggel használt. Istenem! A gondolat, hogy elképzeltem őt a reggeli zuhany alatt, azt okozta, hogy farkam ismét újra megmerevedett. Mentálisan átkozódtam a hormonjaim miatt, egyik oldalról a másikra helyeztem a súlyomat, hiába próbálván kényelmesebb helyzetbe hozni magam. Akaratlanul, a lift minden egyes emeleten megállt lefelé, újabb és újabb emberek léptek be rajta, egyre jobban közelebb és közelebb tolva engem Bubba elmozdíthatatlan termetéhez. Amikor végre elértük a földszintet, és az emberek egyszerre kiáramlottak a liftből, vennem kellett egy pár mély lélegzetet.

- Minden rendben? - egy hatalmas kezet éreztem a homlokomon. - Nagyon forró.

- Jól vagyok - hátráltam el a kezétől. - Nekem csak ki kell mennem, a hely illata az, ami beteggé tesz.

A kezeivel simogatta a kis hátamat, s gyengén hajtottak engem a kórház bejáratát jelző lengőajtó felé. Annak ellenére, hogy a levegőt betöltötte a mentőautók dízelszaga, vettem egy mély levegőt. Minden megnyugtatóan ismerősnek és kényelmesnek tűnt, de ott volt még a félelem érzése a gyomromban, hogy nem kellene még elmennem. Idegesen néztem körül, arra számítva, hogy valami történni fog, de ez egy tökéletesen normális nap volt. A nyüzsgő emberek jöttek-mentek, végezték a napi üzleti munkájukat, teljesen figyelmen kívül hagyva engem, aki ott állt remegve a járdán.

Bubba furcsán nézett rám.

- Valami baj van? Úgy nézel ki, mint aki arra számít, hogy most rögtön kirabolják.

- Nem tudom. - feleltem. érezvén, hogy tartoztam volna neki némi magyarázattal, a viselkedésem miatt. - Én csak úgy érzem... mintha valami nagyon rossz fog történni, de nem tudom elmondani, miért.

- Semmi sem fog történni, amíg melletted vagyok. - Bubba úgy mondta ki ezeket a szavakat, mint aki teljesen biztos bennük. - Menjünk haza. Ismerős dolgok körül lenni segíthet neked visszaemlékezni, ki is vagy valójában. Mi még mindig nem tudjuk, miért futottál ki az útra azon az éjszakán. 

Én bólintottam, és követtem őt arra, amerre vezetett. A motor le volt támasztva a többi motor mellett, az egyik sarokban, csillogó fekete fém és króm volt. Bubba kibontotta a motoron a tároló zárat, és kihúzott két sisakot és egy bőrkabátot. - Hoztam egy tartalék felszerelést neked, amit a húgom használt néha, úgy gondolom, illeni fog rád.

Felvontam a szemöldököm.

- A nővére?

Bubba nevetett a felháborodásomon.

- Ő egy nagy lány.

A sisak és a kabát jól illett rám. Elhelyezkedtem Bubba mögött, karjaimat szorosan köré csomagoltam. Őt annyira jól éreztem. Még a bőr kabátja ellenére is olyan izmosnak éreztem, ahogy igyekezett kordában tartani a motort. A nagy teljesítményű motor egész testemet rázta, és el kellett fojtanom egy nyögést, mivel az én még mindig merev farkam így ki volt téve egy kis stimulációnak. Lehajtottam a fejem, és a szemeimmel igyekeztem egyetlen egy pontra fókuszálni Bubba hátán. Számolni az egyes pontokat nem volt valami figyelemelterelés, de mégiscsak megtette. Az elnyűtt bőr illata átszivárgott a sisak üvegje alatt és keveredett a kipufogó illatával az érzékeim ellen mámorító támadást indítva.

Az út rövid volt, de üdítő. Azt gondoltam, hogy félek a sebességtől és a nagyteljesítményű motortól, de Bubba olyan szilárd volt előttem, mint egy szikla, ami bizalmat adott nekem. Nem telt el 15 perc, mire elértünk az útciélunkat, s Bubba lehúzódott a forgalmas útról. Leállította a motort, egy épület előtt, ami úgy nézett ki, mint egy átalakított raktár.

Lekászálódtam a motorról egy kis hálával, és remegő combokkal igyekeztem állni a járdán. Bubba átlendítette a lábát az egész motron, és kinyújtotta a karját a sisakomért. Eltette azt és a sajátját vissza a motor hátoldalán levő rekeszbe, és rámutatott az épületre.

- Ez az, ahol élsz. Ismerősnek tűnik egyáltalán?

Én felnéztem a három tiltott történetre. Lehetett volna egy hadifogolytábor, vagy egy vágóhíd is, ennyit tudtam. A felismerésnek semmilyen szikrája sem öntött el a szürke épület látványára, vagy a halványan csillogó ablakokra. Szerettem volna kimondani, hogy azok pontosan úgy néznek ki, mint az épület szemei, de ez csak az épület személyiségére utalna, mivel úgy látszott, hogy azok semmi másból nem állnak, csak téglák tömegei és fém.

 Értetlenül ráztam a fejem, de kihúztam a kulcscsomót a zsebemből, és vettem egy pár tétova lépést az ajtó felé. Bubba nagy kezével megragadta a vállam.

- Veled megyek. Lehet, hogy egészen más lesz, ha bent leszel.

 Egy nagy fém ajtón keresztül lehetett bejutni az épületbe, ami egy közös folyosóra vezetett be. Egy régi lift üzemelt az épület közepén, de én inkább a mellette levő lépcsőn igyekeztem felfelé. Volt valami furcsa a rácsos ajtóban, ami miatt úgy nézett ki a lift, mint egy ketrec, és valami mélyen bennem, nem akarta, hogy benne rekedjek.

A lépcsőház sötét volt és nagyon régóta bűzlött. Lesikálhattam volna fehérítővel, de akkor csak még rosszabb lett volna. Bubba és én felvánszorogtunk az első emeletre, majd elindultunk a hosszú, szürke folyosó legvégébe. Az ajtómon a szám a hatos volt, és én a legnagyobb megkönnyebbülésemre, a kulcscsomón levő legnagyobb kulcs tökéletesen illett a zárba. Bubba benyomta az ajtót, és gyengéden befelé irányított. Egy kis folyosón voltunk, s láttam, hogy néhány ajtót le is szaggattak a helyéről. Az első egy szekrényé volt, a második egy kis tusolóé. És a harmadik elvezetett a teljes pusztulásba. Olyan volt, mintha egy tornádó tombolta volna ki magát a helyen, s teljesen feldúlta a nappalit és az étkezőt. Törött bútorok hevertek mindenütt. Nehéz volt lenézni a padlóra, a törmelék mindent beborított. Álltam az ajtóban és pislogtam néhányszor, képtelen voltam felfogni a jelenetet, amit magam előtt láttam. Vakon sétáltam az egyetlen megmaradt ajtó felé a folyosón, majd oda is benéztem és hasonló rombolást láttam. A hálószobám úgy nézett ki, mintha valaki hatalmas karmokkal végighasított volna minden rendelkezésre álló felületen. A függönyök és az ágyam fel volt aprítva apró darabokra, az ágy fejjel - lefelé volt borítva, a kis gardrób ajtaja darabokban összezúzva a padlón, a fiókok felforgatva, azok tartalma szétszóródva a padlón.

Én a falnak támaszkodtam, fokozatosan lecsúsztam rajta, amíg fenekem a padlót ütötte meg. Fejem a kezeimbe temettem, és remegőn vettem néhány lélegzetet. Mi a fene folyik itt? Én csak egy egyszerű srác voltam ezen a bolygón, valaki mégis kifosztotta az otthonom, amíg én kórházban voltam. Az elmém leghátsóm zugában felidéztem a balesetemet, és tudtam, hogy ez a két eset összefügg. Úgy éreztem, teljesen elvesztem, és az volt minden, amit tehettem, hogy ne omoljak össze sírva.

- Nem tudom, mibe keverted bele magad kölyök, de itt nem maradhatsz. Értesítenem kell a zsarukat, hogy nálam fogsz lakni. Bubba lehajolt hozzám, és felemelt engem, mintha nekem nem is lenne semmiféle súlyom.

- Nem! Nincs rendőrség! - Teljes meggyőződéssel tudtam, hogy a hatóságok bevonása hatalmas hiba lenne, csak azt nem tudtam, miért.

- Nincs szükségem arra, hogy veled maradjak Bubba, ez nem a te problémád. Én csak fel fogok itt takarítani, nem kell aggódni, holnapra végezni is fogok vele.

Bubba morgott. Ez a fajta hang hasonlatos volt ahhoz, mint amit egy olyan megzavart grizzly medvétől vársz, aki túl korán keltett fel valaki a téli álmából.

- Hacsak nem akarod, hogy a kezeimmel elfenekeljelek, akkor azt fogod tenni, amit mondtam. Most kapd össze a cuccaidat, amit még érdemes lehet innen megmenteni, és velem jössz.

A következő öt másodpercben csak az ellenkezésre tudtam gondolni. Bubba annak a típusnak nézett ki, mint aki pontosan annyit ígér, mint amennyit teljesíteni is tud, nekem pedig épp elég volt egy trauma egy napra.

Az eddigi életem törmelékei közül sikerült megmenteni néhány pamut pólót, nadrágot, farmert. Ez nem volt sok, de talán mégiscsak több, a semminél. Bubba keményen fogott, majd az ajtó felé kezdett irányítani. Úgy tűnt, értelmetlen lenne meglógni, de én megtettem volna egyébként.

- Hogy jutottak be ide, Bubba? Az ajtó nem volt feltörve.

Ő megvonta a vállát.

- Úgy néz ki ez a betörés, mint egy üzenet, vannak módok, hogyan juss be egy ajtón úgy, hogy annak egyáltalán ne legyen semmilyen külső nyoma.

A férfi elkerülte az én kíváncsi tekintetemet, én pedig azon tűnődtem, hogy vajon nem-e hasznos dolog a múltat eltörlő amnézia.

Bubba lakása húsz percnyire volt a motorjától. Az egész utazás zavarodottsággal telt, az elmémben össze-vissza terjengtek mindenféle kusza gondolatok és érzések. Amint a motorbicikli dübörgése elhalt, ismét megszédültem és újra betegnek éreztem magam. Nyilván kimutathattam, mivel amint lehúztam a sisakot, Bubba ismét halkan káromkodott, s támogatón átölelte remegő vállam.

A villódzó szemhéjaim, a vérvörös izzásuk miatt stroboszkóp - szerű benyomást keltettek. Aztán tekintetemet a mély kék ajtóra vetettem, majd a meleg, arany fából készült padlóra szegeztem. Bubba félig tolt, félig vezetett engem fel a lépcsőn, egy hideg zöld, és tiszta fehér, menedéket nyújtó szobába. A bőrömet forrónak éreztem miután Bubba megszabadított engem a ruháimtól. Nem volt energiám arra, hogy reagáljak a nagy kezek ténykedésére amint azok égették a bőrömet, sötét szemeivel alaposan megvizsgálta meztelen testemet. A kontraszt köztünk nem is lehetett volna ennél nagyobb - az én sima, sápadt bőröm és a világosszőke hajam Bubba sötét hajával, szemének és sötét szakállának ellenében. Az én finom vonásaim miatt rendkívül törékenynek hatottam a bombaerős sziklaszilárd test mellett. Az utolsó benyomásaimat a fájdalom elhomályosította, a lüktető fejem miatt, amíg ő megfeszített karokkal, gyengéden az ágyba helyezett. Azt hiszem, még állt ott egy ideig és figyelt, de azt nem tudtam megmondani, meddig. Csak azt tudom, hogy én sodródtam egy álom nélküli alvás, az ő jelenlétének biztos tudatával. Ez egy olyan béke volt, ami nem tartott sokáig.