Folytatódik Jamie és Bubba története. A sok kényszerszünet miatt megállás nélkül folytatom tovább a fordítást, mert már nagyon hiányzott a gyakorlás.
Reggelre ismét visszatért a tudatom, s vele az emlékek szökőárja, ami félelmetes erővel zuhant vissza rám. Minden eszembe jutott, ami elsöprő volt, hogy kik voltak az életembe, mit tettek és miért avatkoztak bele az életembe. Mindez olyan hatással volt rám, hogy úgy éreztem magam, mint akit kiütöttek. Az amnézia hirtelen nem is tűnt olyan rossz dolognak - a sok újból visszatért emlékeim miatt jobban jártam volna, ha ismét magával ragad a sötétség.
Reszkettem a reakciótól mentem át a nyitott ajtón, hogy betérjek a fürdőszobába, és egyszerűen a mosdókagyló fölé hajoltam, torkomat szorongatva, a kitörni készülő hányás ellen. Amint sikerült mindent kiadnom magamból, odatartottam a számat a csap alá, hogy kiöblítsem azt hideg vízzel, majd kitámasztottam a karomat a hűvös porcelánra, s ott tartottam azt, amíg meg nem nyugodtam. Volt egy könnyű fuvallat az ajtó felől, s mikor megfordultam, Bubba sztoikus tekintetével találtam szembe magam. Úgy éreztem, hogy a fehér, sápadt bőröm azonnal rózsaszínre váltott, mialatt Bubba szemei végigpásztázták teljesen meztelen testemet, leplezetlen csodálattal. Hirtelen feltámadt a félénkségem, s eltakartam magam a kezeimmel, s még jobban elpirultam, mire Bubba felvonta az egyik szemöldökét, válaszként.
- Hogy érzed magad?
Ó, Istenem, ez az ember pont most akart beszélgetni? A szemeimet forgatva, megragadtam egy törülközőt, s hogy megőrizzem a maradék méltóságomat, visszavonultam védekezőn a szarkazmusba.
- Csupán kibaszottul üdítően, köszönöm. Imádtam, hogy mindent kiadtam magamból, a reggeli étkezés után, Robbie.
Ez ütött. Az ő valódi becenevének használata miatt szőrös arca alatt elvigyorodott.
- Akkor visszatértél?
Igenlőn biccentettem a fejemmel. Nem akartam válaszolni a kérdésekre, és szerencsére ő megérezte, hogy inkább hallgatnék még egy kis ideig.
- Zuhanyozz le. Készítek valami reggelit arra az esetre, ha mégis lenne kedved enni valamit. - fordult el. - Fogunk még beszélgetni, Jamie, készülj fel arra, hogy meg kell osztanod a gondjaidat velem. Még megvannak a széles vállaim, és bárhová magammal tudlak vinni.
Nem várt a válaszra. Olyan csendesen lépett le, nagy termetéhez képest, hogy csak a becsukódó ajtó hangjára emeltem fel a szemöldökömet.
Lezuhanyozva, megborotválkozva, felöltözve a megmentett ruháimba, mezítlábasan indultam lefelé a lépcsőn. Törülközővel szárítottam meg a hajam, s így hagytam azt, szándékosan - össze - vissza rendetlenségben állva. Felvettem a szokásos vigyorgásomat, amihez most egyáltalán nem volt kedvem, és elindultam megkeresni a konyhát. Robbie háza belülről, minden része jó ízlésről árulkodott, mire mentálisan belevéstem az agyamba, hogy senki irányába sem szabad előítéleteket tenni ezentúl. Úgy éreztem, bízhatok benne, és tudtam, hogy ő vigyázott rám munka után is. Munka. Jézus. Aminek emléke erőteljesen visszatért, egy nagy adag szorongással egyetemben. Ez szükségszerű volt, amit nagyon jól tudtam, de ez nem azt jelentette, hogy tetszett is.
Az összezsugorodott szalonna illata húzott magával a konyhába, s kihúztam egy széket a krém színű, márvány étkezőasztal mellől. A gyomrom kíméletlenül korgott, a korábbi betegségem ellenére, most ki voltam éhezve. Robbie megtöltött egy tányért étellel, és elém tette.
- Egyél. Úgy nézel ki, mint akit egy enyhe szellő is elfújna.
Felháborodott pillantással viszonoztam a kijelentését. Igaza volt, habár őt bezzeg egy kibaszott hurrikán sem tudta volna elmozdítani.
Hűvösen visszanéztem rá, s menekülésként egy falat tojás elfogyasztását választottam. Hagyta, hogy mindent megegyek, én pedig teljesen elpusztítottam a tányér tartalmát, míg végül el nem toltam azt magam elől, készen állva az ezután következő kihallgatásra.
- Szóval, azt hiszem, tartozol nekem annyival, hogy eláruld nekem a valódi nevedet, igaz?
Legbelül összerezzentem.
- Honnan tudod?
- Nyilvánvaló volt. Tegnap a kórházban, az akcentusod más volt. A pimasz kölyök személyiséged eltűnt, és egyértelműen sokkot kaptál a ruhától, amit viseltél, vagy inkább nem viseltél. Mindez egyértelművé tette számomra, hogy egy hazugságban élsz.
Szavai olyan brutálisan közvetlenek voltak, hogy idegesen túrtam bele a nedves hajamba.
- Bármit is mondok, csak még nagyobb kockázatot fog jelenteni neked, Robbie. Nagyon nagy bajban vagyok. Láttam valamit, amit nem kellett volna látnom, és azt hiszem, ez csapdába ejtett engem.
Csend telepedett le közénk. Robbie makacsul karba tette a kezeit, nagy ajkait úgy összeszorította, hogy azok egy vonalnak látszottak.
Nyeltem egyet, mivel éreztem magam, mint egy csínytevésen kapott diák az iskolaigazgató előtt.
- Jay. A valódi nevem Jay. Azért választottam Jamie-t, mert ez állt a legközelebb az igazi nevemhez, s azt gondoltam, ezzel nem fognak elkapni.
- Hogy az ördögbe kerültél a Spike-ba? Ezen a helyen lehet a legkönnyebben a nyomodra bukkanni.
- El kellett rejtőznöm a kutató tekintetek előtt. Az volt az ötletem, hogy valahová olyan helyre menjek, ahol soha, senki sem keresne engem. A Spikes körülbelül olyan messzire esik a korábbi életemtől, amennyire az csak lehetséges volt. De a múltkor, azt hiszem, sikerült elkapnom olyasvalaki tekintetét, aki felismerhetett volna, zárás után. Valakiét, aki biztosan felismert engem. Nem maradhattam ott, így rögtön le kellett lépjek. Annyira elfoglalt voltam azzal, hogy futás közben hátrafelé figyeljek... nos, tudod jól, mi történt pontosan utána, jobban, mint saját magam. Semmire sem emlékszem a klubból való kirohanásom után, csak arra, hogy a kórházban tértem magamhoz. Annyira felhúztam magam ezen, hogy szinte valósággá vált. Sajnos, olyan ütés érte a fejemet, hogy az teljesen kiirtotta minden színészi képességemet, és azt hiszem, visszatértem a korábbi, normális életemhez. Egyszerűen csak képtelen voltam emlékezni arra, ki voltam a balesetem előtt.
- A normális te? Nincs semmi normális benned, Jay. Te vagy hihetetlenül bátor vagy, vagy teljesen hülye.
A szék, amin ültem, hirtelen olyanná vált, mint egy kis sziget, ami körül cápák keringtek. Robbie fel-alá kezdett járkálni, komor arccal. A sima, fekete pólója testének minden négyzetcentiméteréhez szorosan tapadt, ezért minden érzékem kellemesen kezdett összezavarodni. A szemeim követték a piros és kék sárkány tetoválását a karján, megbabonázva követtem az utat lefelé, memorizálva testének minden rezzenését, az izmok mozgását. A nyelvem végigfuttattam óvatosan az ajkaimon - ezeknek lényegében be kellett érniük ezzel a hellyel, holott valójában egészen máshol szántottam végig volna velük. Rájöttem, hogy túl késő volt abbahagyni, mivel Robbie megállt a járkálásban. Tettenért. Bassza meg.
- Ha én segíteni fogok neked Jay, fókuszálnod kell.
Robbie úgy nézet ki, mint aki meg akarta paskolni a fejemet, vagy talán bizonyos érzéket nevelni belém azzal, hogy megcsókol. Én inkább az utóbbi lehetőséget preferáltam, de ott volt még az első is. Ha ő tényleg meg akart volna ütni, valószínűleg lezúgtam volna a székről, esélyem sem lett volna érvényesíteni az álláspontomat.
- Aú! - dörzsölgettem a fájó pontomat, duzzogva.
Robbie elfoghatott egy pillantást, vagy az ajkaim összeszorulását, mert hirtelen lerántott a székről, és egy megsemmisítő ölelést adott nekem. Azt hittem, a páncél, amit építettem magam köré, bevehetetlen lenne mindenki számára, de ezzel az egyszerű öleléssel mégis talált Robbie egy rést rajta, és tágra nyitotta a páncélomat oly módon, mint ahogy a fagy feltartóztathatatlanul repedéseket okozott a járdán. Melegbe csomagolva, erős izmok szorítottak, vettem egy reszkető lélegzetet, így sikerült meggátolni, hogy sírva fakadjak.
A nagy kezével simogatta a hajamat, ami ezután óvatosan megpihent a hátamon. Nekidöntöttem a fejemet, s egyenesen belenéztem a nagy, barna, sötét szemekbe, olyan jó lett volna megosztani valakivel ezt a terhet, ami égetett. De én vonakodtam bárki mást belevonni a problémámba - különösen nem Robbiet, Ő bizonyára megérezte a vonakodásom, mert határozottan visszatett engem a székre.
- Nem mozdulhatsz innen addig, amíg mindent el nem mondtál, Jay.
Az ajkaimmal tiltakozni kezdtem volna, de egyik nagy ujjával leszorította azt.
- Ne. Már épp elég ideje cipelted magaddal ezt az elmúlt hónapok során, itt az ideje, hogy megoszd velem.
Makacsul ültem ott a széken, becsukott szájjal, enyhén kipirult arccal.
Robbie a pulthoz támasztotta magát, kérlelhetetlenül mosolygott, s karba tette a kezeit hatalmas mellkasa előtt.
Istenem, annyira szexinek nézett ki, olyan keménynek és szigorúnak. Éreztem, hogy ágyékomban a hő növekszik, halkan felnyögtem magamban, mivel biztos voltam benne, hogy Robbie nagyon is jól látta a farmerom körvonalából a növekvő dudoromat.
Egész végig, minden percében ideges voltam - szánalmas! Úgy éreztem, egy óráig tartott. Próbáltam elkerülni a belémfúródó szemeket, de azok követték minden rángatózásomat és az egész idő alatt tartó izgulást. Ez nem volt túl jó, mindent el kellett neki mondanom. Hoztam egy döntést, s úgy éreztem, mintha egy hatalmas kő gördült volna le a vállamról, még azelőtt, hogy egyetlen egy szót is szóltam volna.
- Ok. Te nyertél. Mindent el fogok mondani, de nem mehetnék valami kényelmesebb helyre?
Átmentünk a tágas nappaliba, majd végighevertem a kényelmes, világos vajszínű bőr fotelen, meztelen talpamat magam alá húztam. Robbie nekidőlt az ajtófélfának, s várakozóan nézett rám.
Becsuktam a szemem, s igyekeztem visszaemlékezni arra a pontra, ahol elkezdődött az egész történet. Akármi is történjék ezután, teljesen őszintének kellett lennem. Hunyorogtam, s eltávolítottam egy pár színes kontaklencsét, amit eddig viseltem, a hüvelykujjamon tartottam őket, utána pedig felnéztem Robbie-ra, az eredeti, kék szemeimmel. Édesanyám mindig azt mondta nekem, hogy a legjobb tulajdonságom a szemeim, amik olyanok voltak, mint a tavaszi harangvirágok. Beleharaptam remegő ajkaimba, majd elkezdtem a beszámolót.
- A nevem Jay Medlicott. Húsz éves vagyok és az apám pedig Giles Medlicott... - vártam, hogy Robbie felismerje a nevet, ő pedig ennek eleget is tett.
- Medlicott vállalat? Fegyvergyártás?
Bólintottam. Neki már hallania kellett az elmúlt tíz évben az apám nagyszabású üzleteiről, a hatalmas szerződésekről, amelyeket ez a cég megnyert, s amelyeket szerte az egész világon, számos kormánnyal kötött meg.
- Az elmúlt két évben az egyetemen tanultam, és mindig hazamentem a nyári vakációm alatt, mert ez olyasvalami volt, amihez az apám ragaszkodott.
Éreztem, ahogy összeszorítottam az öklömet a feltörő emlékekre, arra a hangsúlyra emlékezve, hogyan is parancsolt haza. Mindig is a hatalmas fegyelem és a nagy szigorúság embere volt, de a maga nyers módján szeretett engem.
- Untam. Egyedül. Eljöttem a szüleimtől, amikor tizennyolc éves lettem, a szüleim e tekintetben nagyon toleránsak voltak. De amikor otthon éltem, az apám nem engedte sehol sem, hogy szocializálódjak, különösen azt nem, hogy egy másik férfival fotózzanak le. Ő nagyon óvta a magánéletünket. Egyébként nagyon is jól tudom, hogy ez úgy hangzik, mintha én egy elkényeztetett kölyök lennék, de kiszöktem egy éjszaka és elmentem egy olyan fajta klubba, amit apu a legjobban helytelenített volna. Azt hittem, biztonságban leszek - egy álarcosbál volt aznap este ezen a helyen rendezve, így el tudtam fedni az arcom és teljesen ismeretlen férfiként bulizni. Ez csak egy kis mókának tűnt...
Masszírozni kezdtem a halántékomat mindkét oldalon, próbáltam enyhíteni a feszültség miatti fájdalmat, amelyek ott voltak.
- Sötét volt, meleg és zsúfolt. Legalább kétszáz embernek kellett lennie azon a helyen, de a hangulat barátságos volt. Óvatos voltam, szénsavas vizet kortyolgattam, és soha nem beszéltem túl sokáig ugyanazzal a fickóval. Táncoltam egy ideig, s mivel nagyon felforrósodtam, vettem egy üveg vizet, hogy lehűtsem magam vele. Egyszerűen csak kihajoltam a hely korlátján, s megpróbáltam kivenni a csillagokat az égen. Épp egy tiszta, rendkívül hűvös éjszaka volt. Amikor vissza akartam menni a klubba, egy olyan zajt hallottam meg, ami mintha egy visítozó macskáé lett volna, a mellékutcában. Elmentem megnézni...
Robbie morgott, mire megrándultam a székemben.
- Tudom! Hihetetlenül nagy ostobaság volt, így utólag. Egyébként négy srác volt odalent. Két srác figyelt, a másik kettő, a falnak dőlve, térdre nyomtak egy srácot, hogy szopja le őket. Mindannyian maszkot viseltek, s úgy tűnt, a térdelő fiú nincs kényszer hatása alatt. Megfordultam, hogy elmenjek, de aztán minden megváltozott. Öklök kezdtek repülni, s a gyerek a földre került egy jó erős rúgás után. Én csak figyeltem, Robbie, szégyellem bevallani, de túlságosan féltem ahhoz, hogy bármit is tehessek. Ők visszamentek a klubba, mintha menekültek volna a tűztől, otthagyva a fiút a földön. Amikor az utolsó fiú is lelépett, amikor kinyitotta a klub ajtaját, megláttam egy gyűrű csillogását, amit viselt. Egy nagy vaskos koponya alakú gyűrű. A fiú habozott, mintha meghallott volna valamit, s visszahúzódott volna az árnyékba. Aztán mind eltűntek. Kihívtam a mentőket, s vártam addig, amíg azok el nem mentek, de nem kockáztathattam meg, hogy bárki is tudomást szerezzen arról, hogy ott jártam.
A szégyen olyan valóságos volt most, mint azon az éjszakán, az arcom égett a megbánástól. Hagytam, hogy a lehulló hajam elrejtse a szemeimet, mint egy szőke függönyként szolgálva, nem akartam látni Robbie ítélkező tekintetét.
- Ez egy csúnya élmény Jay, de nem magyarázza meg azt, hogy miért bujkálsz itt. Mondd el a többit is.
- Hazamentem ezután, majd lefeküdtem az ágyamba, megpróbáltam elfelejteni, aminek szemtanúja voltam, de pár nappal később, megakadt a szemem egy újságcikken. Az a fiú a klub előtt halt meg. Tanúja voltam egy gyilkosságnak, és ezt már tényleg nem úszhattam meg. Ha elmegyek a rendőrségnek, felfedem magam a gyilkosnak és az apámat is kiteszem a meghurcolásnak. Ha viszont hallgatok, nem tudtam volna együtt élni a gondolattal, hogy bűnös vagyok. - megálltam, s kaptam Robbietől egy bátorító pillantást. - Az egész napot bezárva töltöttem a szobámban azon tanakodva, mitévő legyek, de azt hiszem, úgy döntöttem, hogy fel kell vállalnom a kockázatot, és el kell menjek a rendőrségre vallomást tenni.
- Úgy döntöttem, másnap el is megyek a rendőrségre, de addig is át kellett vészelni egy hivatalos vacsorát a szüleimmel és néhány üzleti vendéggel. Megpróbáltam kihúzni alóla magam azzal a színleléssel, hogy rosszul vagyok, de az apám egyetlen pillantást vetett rám, olyan kifejezéssel, amivel világossá tette számomra, hogy életem hátralevő része szerencsétlen lesz, ha most kihúzom magam a vacsora alól, s nem játszom el a kötelességtudó fiút. Szóval, szót fogadtam, inget és nyakkendőt húztam magamra, majd részt vettem az italok előkészítésében. Csakúgy, mint a szüleim, és az a másik három pár, akik meg lettek hívva erre a vacsorára, kellemesen érezték magukat, de amikor a vacsoraasztalhoz ültünk, egy hely még üresen maradt. Emlékszem még, hogy apám tett néhány megjegyzést arra, hogy Andrew mindig szeretett a főbejáraton át közlekedni, és hogy mennyire jól ismerte őt. Aki nem más, Andrew Urquhart, a helyi MP képviselő és a Honvédelmi Minisztérium egyik feltörekvő csillaga. Ő volt a felelős néhány, nagyobb volumenű katonai beszerzésért, és komoly befolyása lehetett, ha egyikévé válhatott apám legnagyobb üzletfeleinek.
Eközben, mi már helyet foglaltunk, s elkezdtük az első fogást, amikor végre megérkezett. Apám elment, hogy fogadja őt a folyosón, és hallottam a hangjukat, ahogy közeledtek az ebédlő felé. A jobbomon levő szék még mindig üres volt, úgyhogy én őszintén szerettem volna találkozni ezzel az emberrel, akivel udvarias beszélgetést fogok folytatni a következő pár órában. Őt és az apámat mintha ugyanabból az anyagból gyúrták volna: drága öltöny, diszkrét Rolex, öreg, iskolai nyakkendő. Az egész lénye hatalmat és gazdagságot sugározta - utáltam beismerni, de benne meg volt minden hozzávaló ahhoz, hogy ő lehessen a következő miniszterelnök, ami talán a barátok segítségével meg is történhetne a közeljövőben. Az apám érdekelt lehet az üzleteiben, és ő is rendelkezett számos, befolyásos kapcsolattal, amelyek csodákat tudnak művelni a politikai körökben a megfelelő emberekkel. Olyan volt ez, mint egy kölcsönös, kibaszott együttműködő társaság.
Bemutatkozott, majd leült mellém, azután pedig megragadta a jobb kezemet a sajátjával. Egyike volt azon férfiaknak, amelyek szükségét érezték annak, hogy érvényesítsék mások felett az erőfölényüket, egy megsemmisítő kézfogással. Éreztem, ahogy a fém gyűrűje beleássa magát az ujjaim bőrébe, Gondolom, azt ki tudod te is találni, mit láttam, amikor lenéztem? A gyűrűjét, egy undorító, arany monstrumot, egy nagy koponya alakot rajta, apró, piros ékköves szemekkel.
Annyira megdöbbentem, hogy nem tudtam elrejteni az arckifejezésemet előtte időben. A szemébe néztem, s láttam benne, hogy minden az arcomra volt írva. Azonnal tudtam, hogy észrevette, hogy a gyűrűje jelentett számomra valamit. Úgy éreztem, hogy az összes szín kifut az arcomból egy pillanatra, és ennek más számára is nyilvánvalóvá kellett válnia, merthogy anyám felém fordult, és megkérdezett engem, hogy rendben vagyok-e.
Pajzsként használtam fel az aggodalmát, hogy a lehető leghamarabb távozhassak az asztaltól. Amikor visszamentem a szobámba, már mindenem remegett, és eltartott egy jódarabig, amíg átgondoltam, mit is kellene tennem ezek után. Ő egy erős ember volt erőszakos barátokkal, s nem volt lehetőségem arra, hogy ne féljek attól, hogy kétségbeesésében mindent megtenne azért, hogy megvédje magát. Nem hittem azt, hogy a családom veszélyben lenne. Urquhartnak szüksége volt az apámra, és nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a férfi semmit sem tudott arról, hogy mit láttam.
Nem tudtam aludni aznap éjjel. Az egész éjszakát sötétségben töltöttem, azon gondolkodva, mit tegyek. Láttam a szüleimet a reggelinél, a betegségemet pedig szánalmasnak tartotta apám, amit egy helytelenítő pillantással tudtomra is adott. Ő elment dolgozni, az anyám pedig lelépett a barátaival. Néhány ruhát dobáltam egy táskába, és elindultam az állomásra. Teljesen kiürítettem a bankszámlámat, és minden iratomat kidobtam a kukába. Felszálltam az első vonatra és itt kötöttem ki.
Elhallgattam, vártam a megvetést, az ítéletet, vagy legalábbis egy újabb fülön csapást. Robbie odament az ablakhoz, és némán szemlélődve tekintett kifelé, aztán megfordult és elém sétált.
- Szóval, hadd tisztázzam ezt a dolgot. Elfutottál, hogy megvédd magadat és a családodat. Már sikerült rejtve maradnod közel két hónapig, éltél egy szeméttelepen és olyan munkát végeztél, ami sértő és megalázó. Feladtál mindent, és végig csendben maradtál, egész idáig hallgattál mindarról, amit tudtál?
- Mindent, amit láttam, egy gyűrű volt. Semmi bizonyíték sincs arra, hogy Urquhart bármi rosszat művelt volna, és én sem voltam kevésbé bűnösebb nála. Ha elmegyek a rendőrségre, az apám neve meg lesz hurcolva, mert a meleg fia tanúja volt annak, hogy valakit megtámadtak egy szűk sikátorban. Senkit se érdekelne ez Robbie, senkit, még Urquhart-ot sem, de azt hiszem, hogy a lakásom kirablása azt mutatja, hogy ő nem fogja abbahagyni a rendrakást néhány elvarratlan szál után.
- Én nem kritizáltalak Jay. Le vagyok nyűgözve, milyen bátor voltál.
- Nem vagyok bátor. Gyáva vagyok. Be kellett volna számolnom mindenről, amit láttam, és szembe kellett volna néznem a következményekkel. Most már túl késő és nincs visszaút. Le kell lépnem innen is, mielőtt még valaki más is megsérülne.
Éreztem, hogy könnyek öntik el a szememet, és durván letöröltem azokat. Nem volt idő a sírásra. Valójában kihúztam magam alól a lábaimat, hogy felálljak. Nincs erre időm. Egy nagy kéz lökött vissza nem túl gyengéden, a fotelba.
- Ülj vissza.
- Robbie, már eddig is sokat segítettél nekem. Nem tudom elmondani, hogy mennyire hálás vagyok, de akkor sem tarthatsz itt. Nem lehetek olyan ember közelében, aki érdekel.
Túl későn jöttem rá, mit is mondtam, mire azonnal lesütöttem a szemeim. Ha felnéztem volna, láthattam volna, hogy egy mosoly rángatózik Robbie szakálla alatt, sötét szemei csillogtak.
- Engem is érdekelsz, Jay.
Robbie hangja mély volt és rekedt. Ezért megborzongtam az örömtől.
- Ami azt jelenti, hogy most már együtt nézünk szembe mindezzel. - Egy ujjával felemelte az államat. - Ne is gondolj arra, hogy vitatkozz velem.
Az elmémben könyörögtem neki, hogy hajoljon közelebb és csókoljon meg. Sóvárogtam azért, hogy ajkai az enyémhez érjenek, szükségem volt arra, hogy lássam ezt a szemeiben. Határozottan megragadta az államat, és egy pillanatra mintha ugyanezt a vágyat láttam volna kifejezni az arcán, ám ez röpke volt.
- Ne. Túlságosan sebezhető vagy, Jay. Nem szándékozom kihasználni a helyzetedet.
Ő összeborzolta a hajam és elfordult. Bassza meg. Minden atomom ezt sikoltozta: - Vedd el az előnyödet! Most! Ez mégsem történt meg.
- Erősebb vagyok, mint aminek látszom, Robbie, tudok vigyázni magamra.
A frusztrációm miatt élesebbek voltak a szavaim, amit azonban nem éreztem, így ezután rögtön megbántam azokat.
- Sajnálom. Csupán megszoktam, hogy mindig egyedül vagyok. Senki sem volt, aki kedvesen bánt volna velem az elmúlt hónapok alatt. A klubban egy mosoly azt jelenti, hogy a következő öt percet általában a térdeimen töltöm.
- Azt akarom, hogy ma este ismét dolgozz a klubban, mint rendesen. - Robbie elhallgatott, mintha felmérné a reakcióm. - Fogok majd kérni néhány szívességet, de szükségünk lesz arra, hogy megtudjuk, Urquhart mennyire közel jutott hozzád. Volt valami a lakásodon, ami arra utalhat, hogy hol dolgozol?
- Nem hinném.
Becsuktam a szemem és keményen gondolkoztam. Az egyenruháimat mindig gondosan elzárva tartottam a szekrényemben. Mindig készpénzben fizettem, ezért nem volt semmilyen papírmunka, vagy bármi, amin rajta lett volna a klub neve. Aztán felnyögtem. - Volt egy gyufásdoboz a zsebemben, egy olyan, ami ingyenes volt, és amin a bár neve is rajta szerepelt.
- Az a személy, akit láttál a Spikes-ban, Urquhart volt?
- Nem. Az egyik gengszter volt, aki vele volt azon az éjszakán, amikor bántalmazták a gyereket.
- Azt hiszem, nyugodtan feltételezhetjük, hogy amikor betörtek hozzád, azon a napon volt, amikor a baleseted történt. Gondolod, hogy valaki láthatta?
- Nem. Biztos vagyok benne, hogy nem. Biztos vagyok abban is, hogy korábban még sosem láttam itt őt.
- OK. El kell mennem egy kicsit. Azt akarom, hogy maradj itt és pihenj. Itt leszek akkorra, amikor elviszlek magammal dolgozni.
Felálltam.
- Nem mehetsz el anélkül, hogy el nem mondanád, mire készülsz, Robbie. Nem vagyok olyan gyerek, akit bezárhatsz a szobádba, ez az én életem, amivel játszadozol.
- Higgy nekem, Jay, sohasem láttalak úgy, mint egy gyereket.
Az arcára tekintve farkam azonnal megkeményedett.
- Miért? Veled akarok menni.
Robbie hirtelen nagyon tüzesnek tűnt. - Ne vitatkozz velem, Jay. Nem zárlak be, de megteszem, ha nem fogadsz szót, és nem ígéred meg, hogy itt maradsz.
Egész lényemben remegtem a vegyes érzelmeim felfordulása miatt, de Robbie teljesen kérlelhetetlen maradt. Minden energiám elhagyta a testemet, és már nem volt erőm tovább küzdeni vele.
- Rendben.
Összeomlottam, visszazuhanva a fotelba, vereséget szenvedve. Robbie odahajolt hozzám és megfogta a nyakamat óvatosan.
- Próbálj meg nem aggódni. Visszatérek, amint tudok.
Úgy tűnt, mintha az egész ház vibrált volna, amikor Robbie felült a motorra, és gázt adott. Körülnéztem a szobában majd elkezdtem ismerkedni a környezetemmel, első alkalommal. A ház nagyon szép volt. Puha, színes szőnyegekkel, és terítőkkel, amik az egésznek meleg és természetes hangulatot adott, különösen, hogy a falakkal együtt kiegészült a látvány. Egy nagy, fa kandalló volt a nappaliban, és egy lenyűgöző, réz - keretezett tükör fölötte. Art nouveau - úgy nézett ki, mint a Liberty és ennek egy vagyonba kellett kerülnie. Végighúztam az ujjaim a fém szegélyén, egészen a sarokig. A szőnyegek mélyek és puhák voltak a meztelen lábaim alatt, úgy éreztem, mintha párnákról párnákon át sétáltam volna át egyik szobából a másikba, figyelmesen szemügyre véve közben a kidolgozott díszítéseket, a szobrokat és a hatalmas polcokat beterítő könyveket.
A dekoráció férfias volt, de nem durva és hivalkodó. Nem vettem észre, hogy milyen hatalmas volt ez a hely. A saját korábbi kis lakásom elegendő lett volna a konyha megfelelőjének, és további öt nagy hálószoba volt még az emeleten. Nevetségesen félénknek éreztem magam, ahogy benéztem az ajtón át Robbie szobájába, mielőtt szélesebbre tártam volna az ajtót. Tiszta, fehér szín kombinált a mély zölddel a falakon, és egy hatalmas, király- méretű ággyal és az azon levő takaróval. Minden bútor antik volt, harmonizálva az arany tölggyel és a finom faragásokkal. A szobához csatlakozott még egy hatalmas fürdőszoba is, modern krómmal és fehér márvány ragyogásával. Kinyitottam a ruhásszekrényt, és megtapogattam a benne levő ruhákat - minden egyes darabot nagyon drágának gondoltam, egyébként aránytalanul sok farmer és bőr nadrág volt benne. Robbie nyilvánvalóan nagyon gazdag lehetett, amivel korántsem hivalkodott, viszont a jó ízléssel palástolt.
Felmásztam az ágyára, lefeküdtem keresztben és oldalt is, elmerülve a lágy puhaság és Robbie fűszeres illatát átvett párnák luxusába. Sikerült kibogoznom még néhány elvarratlan szált az agyamban. A fejem még mindig fájt, és becsuktam a szemeimet, üdvözölve a privát sötétséget, amely egyre jobban körülvett.
Nem voltam teljesen tisztában azzal, mit művelek, így gyorsan a kezeimet a farmeremhez irányítottam és lehúztam a cipzáromat. Hűvös ujjaimmal benyúltam a rövidnadrágomba, és megragadtam az én forróságot árasztó férfiasságomat. Képzeletemben a félelem és szorongás keveredett Robbie képével, amint levette magáról a bőrt. Én csak felöltözni láttam őt, de meg voltam győződve arról, hogy a teste csodálatos lenne. Bátorítottam magam eme képzelgésekben, és nem volt problémám azzal, hogy magam elé képzeljem az ő sötét szőrzetét, amik a tömör izmokat borították be. A kezeim lassan mozogtak, de a faszomnak szüksége volt még egy kis erőfeszítésre, s fájón megmerevedett. Hirtelen, a forróságtól eltelve kiugrottam a ruháimból, sápadtan és meztelenül terültem végig az egész, sötét színű takarón. Behajlított lábujjakkal tovább simogattam a duzzadt farkam, miközben másik ujjammal az én ráncos rózsámat kutattam masszírozva közben annak érzékeny bőrét.
Sohasem volt még egy férfi sem bennem, de abban biztos voltam, hogy ez az, amit akartam. Égett a belsőm, annyira kétségbeesetten akartam, hogy valaki kitöltsön. Hátam ívbe hajlott, mialatt kezeim még gyorsabban mozogtak, ami feltartóztathatatlanul vonszolt tovább az orgazmus felé. Kíváncsi lettem volna, milyen érzés lehet az, amikor valaki egészen elvisz a széléig, és ösztönösen tudtam, hogy az sem lenne kevésbé intenzívebb a mostani érzésnél. A lélegzetem lerövidült, pihegni kezdtem, míg végül egy éles zihálással végigfuttattam a hüvelykujjam a csöpögő farkam érzékeny bőrén, mielőtt visszatértek volna a rándulások, s alig lettem volna képes ellenőrzés alatt tartani azt. Fehér cseppeket fröcskölt végig a combomon, amikor átadtam magam az élvezetnek, és ami miatt sokkal magányosabbnak éreztem magam, mint bármikor az elmúlt hat hónap folyamán.
Végül feladtam a felgyülemlett érzelmeim elleni harcot, és sírni kezdtem, mint egy kislány. Hatalmas, reszkető zokogás rázta a testemet, és hiába próbáltam megálljt parancsolni neki. Olyan volt, mintha az eddig magam köré húzott védőfalam egy kicsit instabillá vált és megrepedt volna, hogy aztán végül megadja magát a valóság okozta földrengésnek. Addig sírtam, amíg már nem maradtak könnyeim, amiket kionthattam volna. Halványan és reszketve vonszoltam be magam a zuhany alá, abban a reményben, hogy a meleg víz elmossa a fájdalmakat. Utána úgy éreztem, mintha megnyugodtam volna, bár ez a nyugalom inkább a felismeréstől volt, mintsem a megoldástól.
Amikor Robbie visszatért pár órával később, én már összegömbölyödve feküdtem a kanapé sarkában, egy könyv ugyanannak a lapjának négyszeri olvasása után. Bár a szemem körüli piros duzzanatok már nem látszottak annyira, Robbienak körülbelül öt másodpercébe telhetett rájönni, hogy ismét sírtam. Megemlíthette volna, hogy most már abbahagyhattam volna a sírást, de ez alkalommal, szerencsére nem volt ítélet, így csöndben maradt. Ehelyett rámdobta az ő bőrdzsekijét, és felém morgott.
- Húzd fel, elmegyünk.
A tizenöt perces út végén elértünk egy névtelen raktárba, a város külső kerületén. Semmiféle jelzés nem volt rajta, csak egy elektronikus billentyűzet, amin Robbie bevert egy számsort, ami kinyitotta az ajtót. Aztán haladtunk egy még egy kicsit beljebb, ahol ismét volt egy biztonsági ajtó, ami felett diszkréten egy kamerát szereltek fel. Robbie belenézett a kamerába, mire az ajtó szélesre tárult. Magabiztosan sétált át rajta, én pedig annál kevesebb biztossággal követtem. Nagyon is tudatában voltam annak, hogy milyen keveset tudok Robbie-ról, és a vak hit nem volt része a hiányosságnak korábban sem.
Nem vagyok biztos abban, hogy pontosan mit is vártam, de biztosan nem egy hatalmas teret, ami feltárult előttünk. Díszes tartóoszlopokkal, a terület olyan volt, mintha két részre osztották volna. Az egyik oldalon a harcművészetek képzésére alkalmas eszközök voltak mindenfelé szétterülve, szőnyegként elárasztva a padlót. A másik része egy jól felszerelt edzőterem, ott pedig a hangsúly a szabadon megtalálható súlyok voltak. Láttam, hogy volt még pár futópad és egyéb fitness-gépek, de a szobabicikli és ehhez hasonló szerkezetek hiányoztak. Nem voltak zenék, amik szóltak volna, vagy villogó képernyők, csak az intenzív, fizikai erőfeszítés hangjai.
Egy jóképű fiatalember, aki egy kicsivel magasabb volt, mint én, valószínűleg a húszas évei közepén járhatott, csatlakozott hozzánk. Rövidnadrágot viselt és egy rövid, sötétkék pólót, amin semmiféle logó, márkajelzés vagy bármiféle erre utaló azonosító egyáltalán nem volt. Amikor jobban körülnéztem, láttam, hogy még másik három ember is ilyen öltözéket viselt. Úgy tűnt, mintha felügyeltek vagy utasítottak volna, így nem kellett zseninek lennem ahhoz, hogy kitaláljam, ők voltak itt a személyzet.
Hatásosan elvigyorodott.
- Délutánt, főnök.
A férfi kíváncsian pillantott felém.
- Ő lenne a híres Jamie? - rázta meg határozottan a kezem. - El sem tudod képzelni, mennyi ideje vártuk mindannyian azt, hogy találkozhassunk végre veled.
Mellettem Robbie felsóhajtott.
- Adam... te mindig ugyanazzal a kibaszott finomságoddal vagy megáldva, mint amennyi egy orrszarvúnak van.
- Igen, főnök.
Töredelmesen és csúfos kudarcot elviselőnek igyekezett kinézni. Jókedve ragadós volt, amit lopva, egy oldalpillantással nyugtáztam Robbie arcán. Meg mertem volna esküdni, hogy a sok haj alatt teljesen rózsaszínű volt. Jézusom, csak nem elpirult!? Most olyasvalamit láttam, amit sohasem gondoltam volna, hogy valaha is látni fogok.
Hirtelen szokatlanul félénknek éreztem magam.
A nevem Jay.
A szavak gondolkodás nélkül csúsztak ki a számon, mire Adam szemöldöke enyhén felemelkedett. Robbie kemény kezét a vállamra tette, és könnyedén megszorította.
- Valószínűleg most fogom elkövetni a legnagyobb hibát az életemben, de Adam fog vigyázni rád a következő pár órában. Néhány frusztrációdat le kell vezetned a futópadon. Ez segíteni fog, megígérem.
- Semmim sincs, amit felvehetnék.
Adam elvigyorodott.
- El tudok kérni pár ruhát a személyzettől, ez nem probléma.
Elmentem, hogy kövessem őt, de a hátam felett visszanéztem Robbie-ra, aki kicsit idegesnek tűnt. Nem nézett a szemembe, viszont Adam kapott egy félreérthetetlenül a leges legnagyobb félelmetes nézést, ami Robbie-tól csak kitelhetett.
- Nincs érintés.
Adam válaszul csak ártatatlanul felhúzta a szemöldökét, és elvezetett engem.
Az öltöző makulátlannak és tisztának nézett ki, egyetlen egy kóbor törülközőt, vagy izzadt zoknit sem láttam.
- Nyugodtan meg is ebédelhetnél ezen a helyen.
Csodálkozva néztem körül. Adam kuncogva húzott le egy lezárt zsákot az egyik szekrényből: - Robbie nem szívesen bízott téged a gondjaimra.
- Ő a menedzser akkor?
Igazán nem gondoltam Robbieval kapcsolatban bármi másra, mint arra, hogy ő a kidobóember.
Adam bámult rám, szeme vidáman csillogott.
- Tényleg nem tudod, igaz?
- Tudni, mit?
Most aztán teljesen összezavarodtam.
- Robbie nem a menedzser, Jay, ő a tulajdonos itt, és nem csak ennek a helynek. Több épület övé a belvárosban.
Leesett az állam, mire Adam felnevetett.
- Mit gondolsz, mivel foglalkozik? Láttad már a házát, nem?
- Nem tudom, mit gondoltam. Gazdag család, lehet. Számomra ő csupán egy szórakozóhely kidobója, és ő megmentette a seggem több alkalommal.
- Mmm. - Adam hangja úgy hangzott, mintha majd megfulladna. - Ő minden bizonnyal úgy gondolja, hogy a segged érdemes megőrizni.
Úgy éreztem magam, mintha gyorsan elpirulnék, így elfordultam.
- Talán nem kellene elárulnom neked, de Robbie szívességből vállalta ezt a munkát a Spikes-ban, egy barátom miatt, akinek szüksége volt arra, hogy titkos bevetés miatt felszabaduljon. Ezt csak az utolsó egy-két hétben csinálta, amikor felbukkantál. Robbie egy pillantást vetett a csinos, szőke fejedre, és megmerevedett. Ott maradt ebben a feladatkörben, hogy így vigyázni tudjon rád.
Teljesen ledöbbentem, ő sosem beszélt erről egy szót sem nekem, vagy talán én éppen annyira megszállottja voltam a saját problémáimnak, hogy nem vettem a fáradtságot, hogy észrevegyem. Elkezdtem emlékezni azokra az időkre, s láttam magam előtt, hogy ő mindig ott volt, amikor pár ember durván elkezdett fogdosni, minden alkalommal juttatott nekem egy hideg vizet, amikor forgalmas volt az éjszaka, az ő szilárd jelenléte biztonságot nyújtott nekem zárlat után is.
A fejem a kezeimbe temettem.
- Annyira kibaszottul hülye vagyok.
Adam egy pólót és egy rövidnadrágot dobott felém.
- Itt. Vedd fel ezeket, és ki tudjuk izzasztani belőled az önsajnálatot. Milyen méretű cipőt hordasz?
Talált egy párat a saját felszereléséből, amit tudtam használni, majd leült a padra mellém.
- Nem érzem olyan rossznak. Robbie nem a leghatékonyabb, amikor arról van szó, hogyan osszuk meg a közös titkokat. Hónapokig tartott nekem is, mire ki tudtam hízelegni belőle némi információt. Teljesen átadja magát az erős, csendes típusnak, amit mostanra teljesen új szintre tudott emelni.
Gyorsan helyzetet váltottam, amikor megéreztem Adam tekintetét a testemen. Nem éppen finoman méregetett engem.
- Nagyon szép. Robbie-nak egy szent türelmével kell rendelkeznie.
A szemeimet forgattam, mire felnevetett.
- Ne aggódj. A barátaimnak ott a dzsúdó szőnyeg. Ő egy harmadik danos mester, amit régóta birtokol. Nem csodálnám, ha Robbie két félre törne, ha megpróbálnék egy ujjal is hozzád érni.
Gyorsan témát változtattam.
- Szóval mi ez a hely? Nem olyan, mint egy normális edzőterem.
- Nem is az. A tagság itt csak meghívóval lehetséges és egy vagyonba kerül. A személyzet nagyon jól meg van fizetve, de 24 órás szolgálatban állnak, és szigorú etikai fegyelem van. Mi aláírtunk egy olyan szerződést, aminek értelmében tilos drogozni, inni, dohányozni. Amit jóvá is kell hagynia a főnöknek. Titoktartási szerződést is alá kellett írnunk. Nem szabad beszélnünk azokkal, akik az épületben dolgoznak, vagy bármilyen ügyféllel az edzőtermen kívül.
- Miért ez a titkolózás?
- Az ügyfelek azért jönnek ide, mert ez a hely abszolút privát. Vannak rocksztárok, erős üzletemberek, politikusok... eldobják a munkájukat az ajtónál, és visszaveszik azt, amint végeztek. Olimpiai színvonalú edzéseket kínálunk itt, a legtöbb ezek közül a harcművészeti és kondicionáló edzés. Ez nem olyan hihetetlen, de mi garantáljuk az eredményt. Néhányuk számára ez az egyetlen hely, ahol egy kis békére lelhetnek.
- Robbienak egy csomó, érdekes barátnak kell lennie.
Kezdtem megérteni egy kicsit jobban Robbie életét, és úgy éreztem, ő már nagyon sokáig meg volt alázva, amiért magára vállalta, hogy megvédjen engem, anélkül, hogy én valaha is rájöhettem volna, hogy miért teszi. Azon tűnődtem, ő vajon ráébredhetett -e arra, hogy mennyire tetszett nekem ő is.
Adam és én elsétáltunk be az edzőterembe, és vettem pár pillantást egy-két férfi kiképzésére. Az egyik pár ismerősnek tűnt, de nem tudtam biztosan, kik voltak, s nem akartam szemtelenül bámulni őket, mint egy kamasz, aki a sztárokat vizslatja. Sehol sem láttam Robbiet, így Adam elvitt a futópadhoz, és egy gyors mozdulattal rögzített egy vezetéket a ruhámhoz.
Nem leszel a gép sebessége miatt ellenőrizve, mindent távolról fogok irányítani. Ha túl messzire merészkedsz a pálya nyomvonalától, mert nem tudsz lépést tartani, ezt húzd le, és fokozatosan állítsd le a gépet. Ez el fogja kerülni a problémákat a seggedre való landoláskor, ami kínos lenne nekem.
- Kínos, neked? Én leszek az, aki el fog terülni a földön!
- Az én feladatom az, hogy felmérjem a korlátaidat, és csak annyira erőltesselek, amennyire képes vagy. Ha leesel, az az én hibám. Ok, akkor felmelegítelek téged fokozatosan, egy egyenletes, gyors tempóra.
A következő pár órában Adam egy hatékony demonstrációt kapott az én erőnléti hiányosságaimból. Átköltöztünk a futópadról a súlyzókhoz, azután nyújtottam egy kicsit. Azt hiszem, a testsúlyom negyedét elveszítettem, verejtékezés formájában, de ezt nagyon jónak találtam. A hátammal feküdtem a szőnyegen, lihegve, tisztább fejjel, ami sokkal tisztább volt, mint akkor, amikor elmentem otthonról.
Adam kinyújtotta a kezét és felhúzott engem a lábaimra.
- Igazán jól csináltad. Remélem, rendszeres látogatónk leszel, nagyon fogom élvezni az ostorozásod, hogy formába hozzalak.
Annyira koncentráltam arra, hogy ne tűnjek komplett idiótának, hogy nem vettem észre azt, hogy Robbie a klub külső területén dolgozik. Odajött, megköszönte Adamnek, hogy időt szánt rám.
- Nem probléma, főnök. Hozd vissza négyszer-ötször egy héten, és néhány hónap múlva talán tudok majd kezdeni vele valamit.
Szánalmasan nyögtem, de Robbie egyetértően bólintott, így tudtam, hogy ez a munka is egy összeesküvés volt.
Otthagytam őket beszélgetni és elindultam az öltözőterembe. Egy nagyon bolyhos törülköző volt közvetlenül a zuhanyzó mellett, úgyhogy levettem az átizzadt ruháimat, megragadtam az egyiket és a zuhany alá léptem. Ami egy nagy, csempézett zuhanyzó volt, a víz a fejemre hullott és a derékmagasságba is áramlott. A sugár forró volt és erős, tökéletesen ellazították a fáradt izmaimat. Tárolók voltak a falakon, így az egyikből kivettem egy citrom illatú tusfürdőt, és boldogan eltöltöttem öt percet azzal, hogy az egész testemet kényeztettem vele.
Fogalmam sem volt róla, hogy Robbie mióta állt itt engem bámulva, de amikor megfordultam, mögöttem volt. Egy törülközővel volt a dereka körül, ami egyértelműen kidudorodott elől. Bár, ahogy ott állt, nyugodtnak látszott, a falnak dőlt, arca feszült volt. Végigmértem a férfi erős karját, széles mellkasát, minden egyes tetoválás alatt levő izmokat, amit sötét szőr is borított. Egy csodálatos testtel rendelkezett, és minden pórusából erő sugárzott. Nagyot nyeltem. Elég volt egyetlen pillantást vetnem rá, faszom megduzzadt, viszont nekem nem volt meg az az előny, hogy törülköző alá rejthessem.
Egy kis, mindentudó mosolyra húzódott Robbie szája. Mélyen a szemem fúródott a tekintete, majd ledobta a törülközőjét. Nem tudtam megállítani az ajkaimat elhagyó sóhajt. Szent szar, olyan hatalmas volt, akár egy kibaszott pornósztáré. Nem hittem, hogy pontosan meg tudnám mondani, hány centis, de az őrült vágytól elhomályosult agyam csak egyetlen szót ismert erre: nagy. Vastag volt és hatalmas, gyökere eltemetve sűrű, sötét göndör szőrzetben. Ajkaim szétnyíltak, miközben térdeimre omlottam, imádkozva, hogy elfogadja a csendes invitálásomat.
- Olyan csinosnak nézel ki, Jay. - A hangja úgy morajlott, mint a mennydörgés, ahogy pár lépéssel közelebb igyekezett hozzám. - Nem szeretném, ha egyfajta kötelességtudat vezérelne.
A farka izgatóan imbolygott előttem, és felnyögtem a frusztrációtól, dobva a kezeimet a saját fájdalmas merevedésemre.
Nem tudnám leírni, milyen jó volt, amikor végre megízleltem, mennyire csodálatos érzés volt az, amikor ez a hatalmasság teljesen kitöltötte a számat. Elrántotta a fejemet magától egyetlen szóval: Közel!
Én viszont feláldoztam magam és elvittem olyan mélyre, amilyen mélyre csak képes voltam. Keményen élvezett el a torkomban, én pedig koncentráltam a nyelésre, de majdnem kifogytam a lélegzetből, mire befejezte. Alig volt idő, hogy feleszméljek, mert felhúzott magához, a csempéknek nyomott, egyik kezével pedig a faszomon kezdett el körözni. Azzal, amit a kezével csinált velem, a csillagokig repített. Le tudta volna csapni faszomat csupán egy ujjával, olyan kemény voltam, először durva volt, majd gyengéd, aztán lassan kínzó, mindeközben ajkait kíméletlenül zúzta az enyémhez. Kíváncsi lettem volna, vajon mit érzett akkor, amikor sikoltottam az örömtől, mialatt nyelvét ledugta a torkomon?
Egy kézzel tartott engem a derekamnál fogva, majd finoman simogatta a seggem közben. A lábaim zselések voltak és a többi testrészem sem volt jobb. Robbie kuncogott, lekapcsolta a vizet, azután pedig átadott nekem egy törülközőt.
- Öltözz. Dolgoznod kell ma este.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
A Spikes -ban sokkal többen voltak, mint bármikor máskor, ezen az éjszakán. Robbie ugyanúgy elment dolgozni, őrizte az ajtót a többi személyzettel, miközben ugyanabba a bőr, latex egyenruhába préseltem be magam, mint máskor. Most sokkal inkább tudatában voltam annak, milyen szoros ez a ruha, mivel Robbie sötét szemeit végigjáratta az egész testemen, miután felvettem. Nem beszélt, nem is kellett, láttam, mire gondol, amikor belenéztem a szemébe. Elpirultam, és félénken lenéztem a padlóra.
- Ne nézz így rám.
Robbie csak felhúzta az egyik szemöldökét, elmosolyodott, majd megfordult és eltűnt a klubban.
Az óra lassan telt, miközben italokat szállítottam egyik asztaltól a másikig. Nagyon meleg volt, és a kiolvadt, kilöccsent jég végigcsurgott a combomon, örvényként kavargott a térdemen. Az éjfél gyorsan elérkezett, mire vehettem egy kis szabadidőt, és elmehettem levenni az ingemet. Öntudatosabbnak éreztem magamat, mint valaha, amikor száz és ezer szemek fosztottak meg ruháimtól.
Hébe-hóba láttam Robbie-t, amint intézkedik a bárban, a kijáratnál, ügyelve eközben arra, hogy mindvégig rendben legyek. Eddig semmi jelét nem láttam Urquhart csatlósának, de mivel most rendkívül zsúfolt volt a Spikes, könnyebben elvegyülhettek a tömegben. Ahogy az utolsó italt is kivitték az ajtón, Robbie jelezte, hogy várnak engem kint a sikátorban, miután átöltöztem. A bőr nadrágot kényelmes, kopott farmerre cseréltem, azután még egy sötétkék pólóba és egy pulóverbe bújtam bele. Mindenki más már lelépett, így a kijárat felé igyekeztem, a szokásos módon csak annyit tudva, hogy be kell tolnom csupán azt ahhoz, hogy bezárjam magam mögött.
Nem láttam Robbiet akkor, amikor kimentem, s eltartott egy ideig, amíg a szemem alkalmazkodott a félhomályban. Az utcai lámpák előtt a klub már nem volt olyan jól kivehető, mégis, újra és újra láttam a narancsos csillogást, amit az üvegszilánkok okoztak a járdán. Vállat vontam, majd elindultam a sikátorban egy kicsit lefelé.
- Robbie, hol vagy?
Csupán csak most kezdtem érezni egy kis jelentéktelen nyugtalanságot a fejemben, amikor megjelenés körvonalai rajzolódtak ki a sikátor legvégén. Amíg elég közel nem került hozzám, nem jöttem rá, hogy követnek, és hogy az ember, aki szorosan a nyomomban volt, egy pisztolyt tartott a keze ügyében, a férfira szegezve. Robbie arca csupa vér volt, ami patakokban folyt le az arcán, egy vágás miatt, a szeme fölött, úgy nézett ki, mint aki egy kicsit kábult is. A két férfi megállt, majd további két férfi jelent meg a sikátor végében, blokkolva minden további menekülési útvonalat. Egyikük, nem olyasvalaki, akit ismertem, előre lépett.
- Ha szeretnéd, hogy a barátod túlélje az éjszakát, akkor csendben kövess minket, Jay. Mi is szeretnénk a további károkozásokat elkerülni.
- Ne csináld, Jay. - morogta Robbie a szavakat, mire jutalomként azonnal egy ökölcsapást kapott az állára.
- Hagyd abba. Ne bántsd.
Ingatag lépést tettem feléjük.
- Hagyd itt őt egyedül.
- Akármi is fog történni, a hatalom a tiéd, Jay.
Nyeltem. A legrosszabb félelmeim váltak valóra. Még soha nem engedtem senkinek sem, hogy belekeveredjen a problémáimba, de most mégis Robbie volt az, akinek a fejéhez pisztolyt szegeztek. Nem hagyhattam, hogy ez megtörténhessen, amikor minden tőlem függött.
Felemeltem a kezemet, lassan feléjük közeledtem, miközben megállíthatatlanul tört fel belőlem a zokogás. Hallottam a puffanás, ahogy a fegyverrel leütötték Robbie-t, és láttam azt is, ahogy lassú mozgással a földre hullott.
Próbáltam odamenni hozzá, de a két férfi megragadott engem a karjaimnál fogva.
- Ne aggódj, a csinos kis fejeddel, gondoskodtál róla, hogy rendben legyen.
Egy bilincs csattant szorosan a csuklóimra, azután pedig durván a parkoló limuzin felé lökdöstek.
- Elég nagy bajt okoztál nekünk.
Az utca kihalt volt, és senki sem láthatott engem, amint betolnak a kocsi hátsó ülésén. Mindkét oldalamon volt egy-egy ember, karjaim fájdalmasan préselődtek össze a hátam mögött. Egy gag-gel tömték be a számat, amit fejem mögött szorosan összekötöttek.
- Menjünk, ennek a kis szarosnak válaszolnia kell majd a főnöknek.
